Wilderun

Veil Of Imagination (2019)

Örökös, visszatérő dilemma és probléma a pontszámok kiosztásánál számomra az eredetiség kérdése. Nem egyszerű feladat manapság bármi eredetit nyújtani a fémzenék keretén belül, így marad a minőség, amit viszont nagyon oda kell pakolni ahhoz, hogy valaki meg tudjon győzni afelől, hogy a produkcióját akár évek múlva is előveszem. A szokásosnál is többet agyaltam így év vége felé az amerikai Wilderun Veil Of Imagination című anyagát illetően, ami egyrészt zseniális, másrészt képtelen vagyok elszakadni attól, hogy milyen sok irányból merítettek a végeredményhez.

Ugyan a döntésem megszületett, de azért szívesen venném a ti véleményeteket is a kommentek közt, mert ahány fül, annyi lehetséges válasz van a megfogalmazódott kérdésekre…
Először is, pár dolog, amit feltétlenül meg kell jegyeznem a lemez ismertetése előtt: imádom és a mai napig rendszeresen hallgatom az Opeth nevű zenekar anyagait. Az 1995-ös Orchid megjelenésétől a 2008-as Watershedig bezárólag, mivel addig a zenekar és az általa kijelölt útvonal, megalkotott sajátos zenei világ folyamatosan fejlődött és finomodott. Ezek után olyan dolog történt az egyik kedvenc bandámmal, amit senkinek sem kívánok: megismerkedtek Steven Wilsonnal.

Lehet szemet ráncolni és szintén kommentelni, de számomra az ember még nem bizonyított annyit, hogy bármiféle rajongás vagy láz kapjon el tőle. Egy szemüveges, lenyalt hajú művészpalánta képe lebeg előttem, aki álművészkedésbe jegyzi le mélabús érzelmeit, mert reggelire a csokis müzlije mellé nem zsírszegény tejet kapott… Hosszas panaszáradatára jut néhány valóban elkapott zenei pillanat, de ez bőven nem feledteti velem általában azokat a szenvedéssel eltöltött perceket, amiket addig kellett végighallgatnom, legyen szó szóló albumairól vagy bármelyik, közel ugyanolyan projektjéről. Ez a nyámnyila, töketlenkedés pillanatok alatt rásütötte a bélyegét az Opeth zenéjére is, akik ezek után olyan borzalommal jelentkeztek, mint a Heritage, amely a közepes státuszt is pusztán a neves múltjának tisztelete miatt kapta. Az együttműködés a két zenész közt pedig termékenyen indult: Wilson volt a zenei producere a legsikeresebb, leghatásosabb Opeth albumoknak, viszont a hatása érezhetően egyre nagyobb lett még háttérbe vonulása után is.

Wilson a 80-as évek végén, 90-es évek elején megjelenő neo-progresszív bandák hangulatának felelevenítésében találta meg a megfelelő zenei irányt, ami különféle projektjeivel még újszerűnek is hathatott, mivel ez a vonal a maga idejében teljesen hangtalan, népszerűtlen maradt, a 2000-es évektől azonban már gyakorlatilag mindent el lehetett adni, ami jól van körítve. Olyan, mintha egy tinédzserkoron át tartó Coldplay hallgatás után megtalálta volna apu poros lemezgyűjteményét a padláson, amely az egykori progresszív rock legendák aranykorán túli diszkográfiáját tartalmazza kizárólag… Mikael Åkerfeldt még régebbre szeretett volna visszautazni, de a valódi 70-es éveknek a gyenge utánérzését produkáló anyagai szép lassan a középszerűségbe sodorták az egykoron formabontó formációt, amit sorban ott is hagytak az eredeti ötletekkel rendelkező zenészek. Persze, ilyenkor jönnek a megjegyzések, hogy nekem csak a hörgés hiányzik, mert maradi vagyok, vagy mi… Pedig nem, nekem az őszinteség, frissesség és tekintélyt parancsolás hiányzik, amit a jellegtelenség és unalom váltott fel pár év leforgása alatt. Az erő helyén az erőlködés maradt, az azóta megjelent kiadványokban pedig csak néha-néha pislákol az egykori kreativitás. Annyi értelme van az élmezőnyben kezelni őket, mint az In Flamest az utolsó lemezeik alapján a melodikus death metal palettáján.
Ez sajnos nem csak az Opethre jellemző, sok egykori produkción érzem manapság az egyhelyben topogást és ötlettelenséget, amikről inkább hallgatok, főként a hangpróbás magas pontszámokat tekintve… Viszont elő fog még kerülni ebben a cikkben Devin Townsend neve, aki évek óta ugyanazt a varázsgombát árulja különböző színű mintás tasakokban, valamint a jelenlegi progresszív metal színtér, ami az egykori sokszínűség után számomra már csak egy homogén masszának, kínos egyhelyben topogásnak tűnik évről évre.


És akkor Wilderun


Amerikai csapatról van szó tehát, akik meghatározásuk szerint szimfonikus, progresszív metalt játszanak folkos elemekkel tarkítva, ami elsőre nem hangzik túl vonzónak. Viszont ha azt mondom, hogy a harmadik nagylemezét megjelentető csapat az előzetesen emlegetett legendák igazi követője, akkor már jobban hangzik a dolog. A Wilderun alapvetően az ereje teljében lévő Opeth hangulatából, dalszerkezeteiből táplálkozik, Evan Anderson pedig, aki az egész megálmodója és irányítója, bőséggel rendelkezik olyan változatos hangterjedelemmel, mint Mikael kollégája. Bizony, itt akad még hörgés, még ha nem is olyan nagy mennyiségben, mint a svédek anyagain, valamint a tiszta énekre sem lehet panaszunk. Mindezt nyakon öntötték egy epikus billentyű áradattal, Devin mester manapság kötelezően durrogtatott kórusaival, amik jelen esetben jóval indokoltabban és hatásosabban szerepelnek. Újra és újra meghallgatva a lemezt azonban szinte az egész ezredforduló környéki progresszív szcéna megjelenik a szemem előtt, akikért egykor nagyon oda voltam: a Veil Of Imagination néhol mesés, mint az Ayreon projekt legszebb pillanatai, máskor érzelmes és már-már slágeres, ahogy a Pain Of Salvationt szerettem, dallamaiban pedig úgy nyúl a 70-es évek örökségéhez, ahogy azt Neil Morse tette a fantasztikus Sola Sciptura esetében (ha közelebbi ehhez hasonlatos anyagot kerestek, akkor ajánlom a tavalyi All Traps On EarthA Drop Of Light című kiadványt, ami a szimfonikus, progresszív rock utóbbi 10 évének csúcsa). Az Opeth rajongás a csapatot már a kezdetektől elkíséri, viszont meghallgatva a korábbi dalokat, ez most kevésbé tűnik zavarónak. A svéd halál metal pusztán egy eleme a sokszínű, sokrétű és végre valami újat mutató egyvelegnek, ami egyértelműen megmutatja, hogy lehet fejlődni az extrém irány megtartásával, okos használatával is. A Wilderun az álmok sötét oldala mellett annak csodálatosságára is hangsúlyt helyez, ami egyértelműen megjelenik a zenében, de még az anyag gyönyörű borítóján is. A csontszerű, deformált alakzatból, amin belső szerveknek tűnő húsdarabokat, az elmúlást jelképező csonkig égett gyertyákat láthatunk virágok nőnek sok-sok színben, teret adva egy új kezdetnek.

Valami ilyesmit tudnék elvárni a teljes progresszív műfajtól, aminek új anyagai ideig-óráig elszórakoztatnak, de már régóta nem tudnak meglepni, magukkal ragadni, amit elvárok ettől a vonaltól. Ne gondoljátok azonban, hogy magukkal a zenészekkel lenne bajom, mert mind egytől egyig profik és a maguk nemében egyediek, de a vonal jóvalta több tisztességes, sőt minőségi iparosmunkásból áll jelenleg, mint bármikor az idők folyamán és én ezt az állapotot bármikor szívesen becserélném negyed ennyi friss, őrült előadóra, akiket a kevés pénz és a rengeteg ötlet hajt előre.

A Wilderunnak ez most sikerült, minden hasonlósága és egyértelmű kapcsolódási pontja ellenére. Dinamikával, élettel és szépséggel teli zenéjüket képtelen vagyok lepontozni a hasonlóságok, néhol ismerős dallamok ellenére sem, mert nem hiszem, hogy ebben az évben akad még egy olyan extrém elemeket is tartalmazó produkció, ami képes ezt a színvonalat felvonultatni. A csapat önmagához képest is nagyot fejlődött (az erősen középszerű, folk metalos debütálástól fényévekre járnak), az órás játékidő fölé nyúló Veil Of Imagination után pedig ők lesznek azok ebben a közegben, akiknek valóban lelkesen fogom várni a következő dobását.

Az anyag szerzői kiadásban jelent meg, így természetesen meghallgathatjátok a zenekar bandcamp oldalán a teljes produkciót.

augusztus 13.,
augusztus 19.,
augusztus 21.,