WitcheR
Lélekharang (2022)

A magyar atmoszférikus black metal projekt, ami egy híres videójátékról kapta a nevét…Milyen egyszerű lenne így összefoglalni a WitcheR jelenlétét a hazai színtéren. Egyszerű és szerény, hiszen amikor a játék első része megjelent, még nem volt olyan hatalmas siker, mint amilyet a harmadik epizód hozott számára, a zenekar viszont már az első kiadványával alaposan felhívta magára a figyelmet. Sosem felejtem el például, hogy egy dél-amerikai kiadót próbáltam megkörnyékezni néhány pincében lapuló promós cucc kedvéért és amikor levelezgetni kezdtem az ottani illetékessel, az egyik első kérdése az volt, hogy ugyanarról a helyről írok-e, ahonnan a WitcheR származik, mert nagyon szereti…Mindezt a kellemesen bizsergető underground ismertséget, elismerést ráadásul egy pár hozta meg számunkra, hiszen a kevésbé ismert Trollheimen környékén egymásra talált Roland és Karola nemcsak a zenében tud egymásra hangolódni. Tudom, ez személyes vonal, de képtelen vagyok elválasztani a WitcheR zenéjétől, hiszen a fagyos gitárok, a gótikus ízű lüktetések és a csodálatos billentyűhangok egymásba fonódása, keringője szerintem a valós életben tapasztalható kapcsolatnak is köszönhető. Gyakran előfordul, hogy egy zenész megszokja társát, együtt rezdül vele, érzi, mikor kell egy szóló, mikor kell felpörögni vagy lassulni, de itt ennél sokkal többről van szó. A gitár imádja a billentyűt és az visszafelé is igaz, együtt táncolnak az avarban, együtt szippantják be a lassan nyugovóra térő természet elmúlással és gyásszal teli, dohos, mégis édeskés illatát.

Szintén ennek tulajdoníthatjuk a lineárisnak tekinthető, folyamatos zenei fejlődést, ami nem kifejezetten új utak felfedezésére sarkall, hanem saját hagyományt teremt, amit egyre alaposabban megünnepelnek egy-egy album kiadásával. A WitcheR nem nyeli le a múltat, nem tagadja le egykori erényeit, hibáit, hanem mindenből tanul, okul, hogy példaképeiről sem lemondva megtalálja saját hangját. A Summoningot nem söpörhetjük félre még ennyi idő után sem, de a klasszikus billentyűk az Empyrium korai lemezeit is megidézik a friss anyagon is.

Személy szerint, főleg, hogy történelemmel is foglalkozom manapság, kifejezetten szimpatikus ez a hozzáállás, hiszen amikor megkérdezik tőlem, hogy mire jó a múlt megismerése, mindig azt a választ adom, hogy tanuljunk belőle. Amelyik bűn elfelejtődik, az megismétlődik újra és újra. Ez a szemléletmód nem csak a WitcheR pályáját, hozzáállását határozza meg, de magának az új lemeznek is az alapját képezi valamilyen szinten, mivel a lélekharang itt figyelmeztető jelleggel kondul meg az érdekünkben: tegyük félre a modernnek gondolt, pusztulás felé sodródó világ egyre személytelenebbé, lelketlenebbé váló sodrását, pihenjünk meg és fogadjuk meg a múlt egyre erőtlenebbül, de egyre fájdalmasabban felénk sikoltó tanácsait. Tiszteljük az ősi tudást, az értékeket, melyeket még nem a reklámok próbáltak meg lenyomni a torkunkon az elérhetetlen profit, a végtelenségig tartó növekedés érdekében.

Kifejezetten sablonos téma ez ügyben a boszorkányüldözés felelevenítése, mint a pogányság, a régmúlt elpusztításának jelképe, de még most is egyértelmű üzenetet hordoz, ahogy azt megtapasztalhatjuk a kiadvány borítóján is (ami a Grafit és Hamu Artworks munkáját dicséri, akiknek az oldalán számtalan gyönyörű alkotással találkozhatunk). Bár a külső és az összkép tetszetős, bevallom számomra a lemez hátulján lévő, feltehetően az élet fonalát elszakítani készülő alak és a Beethoven feldolgozáshoz készült illusztráció jobban tetszett, valamint a dalszövegeket is nagyon hangulatosan egészítik ki az apróbb ábrák. De térjünk rá a sok terelés után arra, amire a leginkább kíváncsiak vagyunk, a zenére. Ebben a tekintetben már nehezebb helyzetbe hozzák a kukacoskodni vágyókat, mivel a Lélekharang itt, az ősz derekán kötelező hallgatni való, újra és újra. Tipikus WitcheR dalcsokor, valamivel tisztább, de közel sem polír, vagy steril hangzással, depresszív, csontig hatoló szövegvilággal és azzal a megmagyarázhatatlan szépséggel, amit csak a fájdalom, az pusztulás iránti tisztelet tud kelteni azokban, akiket még érdekel az emberiség sorsa. Szerencsére bőven volt időm ismerkedni a lemezzel, bár nem igazán volt erre szükségem, hiszen igazán gyorsan el tudja érni a kívánt hatást. Némi magány, egy jó fejhallgató és egy esős délután tökéletes kombinációt nyújtottak ahhoz, hogy jellegzetes, felesleges intrók iránti kirohanásaimon túlnőve belevessem magam a Lélekharang mélységeibe…

Igen, egy rövid Intro-val kezdődik a lemez, ami nem áll többől, mint egy rövid billentyűjátékból. Itt azonban nemcsak arról van szó, hogy valamivel el kell kezdeni a korongot, mivel ez a valamivel több, mint másfél perc az egész kiadvány hangulatát lefekteti a lábunk elé. Nosztalgikus, fájdalmas szépség, romantikus vágykeltés a letűnt dicsőség irányába, ami nem is biztos, hogy létezett. Ahogy ráharapunk erre a csalétekre, már ránt is magával az anyag a sötétség sűrűjébe: a Hamvak hipnotikus, egyszerű dallamra építő menetelése epikus magasságba emeli az említett érzelmeket. Megjelenik benne az említett múlt iránti tisztelet és a jövőtől való rettegés, Karola hangjának távoli, alig sejthető megjelenése a visszatérő részben pedig igazi hidegrázást okoz. Nem különb ennél a címadó tétel sem, ahol talán a leginkább tetten érhető az egymásra és a közös látásmódra való hangolódás. A csilingelő hangok, a megteremtett pátosz a legalkalmasabbak arra, hogy elsirassanak egy szenvedő lelket az ismeretlenbe. A dal hallgatásához kifejezetten tudom ajánlani a hozzá készült videót is, mivel ezek kombinációja még erősebbnek tűnhet. Akárcsak az előző dalnál, itt is hatalmas húzás a refrénben megjelenő erő, a 10 perces játékidő pedig pillanatok alatt elrepül.

Gyakorlatilag a sírba nyúl le értünk gyorsabb kezdésével a vastag szimfonikus szőnyeggel leterített Csendesen, ami igazi délibábként működik. Lehetőséget kínál a búcsúra, egy utolsó mosolyra a kedvesünk karjában, de mindez csak növelni tudja a fájdalmat, hiszen rádöbbenünk, hogy van veszteni valónk. Az album egyértelműen egységes színvonalat rejt magában, azonban a címadó dalt valamivel jobban kedveltem az előtte és utána következő tételektől. Még ennél is tovább jutottam a Hazatérés kapcsán, ami számomra a csúcspontot hozta el. A romantikát, az andalító melódiákat itt a billentyűk a tragédia irányába terelik, a gitártémák pedig minden eddiginél monumentálisabbak. Ezt megugrani szerintem már nem lehetett volna, így ideje volt stílusosan zárni a korongot. Nem lenne igazi a WitcheR lemez a szokásos klasszikus zenei feldolgozás nélkül, amit most egy Beethoven mű szolgáltat nekünk (Moonlight Sonata).

Méltó folytatás született tehát a zenekar háza táján az előző, nem véletlenül ismert kiadványai mellé. Papírforma szerint nem éri el a 40 percet, de higgyétek el, a sok újrahallgatás mellett ez az album már önmagában is időtlennek fog tűnni.