Wokeh

Where Ancients Tread (2020)

Régóta nem okozott nálam olyan bizonytalanságot lemez, mint a dán Wokeh bemutatkozása, amit jó ideje tologatok magam előtt. Nehéz írni róla, mert egyrészt imádom, másrészt bőséggel található benne olyan dolog, melyet másképp is lehetett volna intézni… A bemutatkozásként szolgáló Where Ancients Tread ugyanis nagyszerű koncepcióval rendelkezik, rengeteg hangulatos elemet vonultat fel, amitől stílusa ellenére már-már frissnek is mondhatnánk, mégis átjárja az egész lemezt valamiféle amatőrség, átgondolatlanság, ami miatt nem tudja teljesíteni az elvárásokat. Pedig nem amatőrök zenélnek itt, hiszen a projekt erősségét, egyediségét is hordozó Tiago énekes már régóta tornáztatja hangszálait a Wölfblood nevű crust/punk formációban, a lassabb zenékből pedig már ízelítőt kapott a rövid életű Dreich nevű sludge alakulatban. Nem nevezhető kezdőnek zenész mindenese, Matthew Pither sem, aki szintén besegít a vokála, de ő kezeli az összes húros hangszert is. Saját atmoszférikus doom projektet üzemeltet Epoch’s Ruin névvel, de a zenekarosdiból is kivette már a részét a Rift Giant nevű duó tagjaként. Talán Simon Eisbergre mondhatnánk, hogy kevesebb a tapasztalata, mivel csak egy évig játszott a Fusskalt néven futó stoner hordában, de ezzel is óvatosan bánnék, mivel a csapatból talán ő zenél a legrégebb ideje.

Rá kellett döbbennem, hogy amit amatőr jellegnek gondoltam, az sokkal inkább az összeszokás, az egységesség hiányára vezethető vissza. A zenészek más és más környezetből, stílusból érkeztek ebbe a projektbe, aminek néha hatalmas előnyét élvezhetik, máskor pedig a hátrányát is, ami a dalszerzést illeti. Nem árulok zsákbamacskát, a Wokeh egy death/doom metal zenekar, de azért halogattam ennek leírását, mert ezek alapján sokan könnyen legyintenének rá. Alapvetően nem a szokásos búslakodó járatról van szó, mivel a Wokeh bőséggel építette magába a punkos lazaságot, a sludge keménységet és az atmoszférateremtés fortéjait. A már említett vokál is ennek felel meg: károgás, hörgés, hc üvöltések és egyéb torzszülöttek tarkítják az egész anyagot. A témavilágot illetően sem a magány, bánat, nyomor a legfőbb inspiráció: a projekt az ősi, ókori civilizációk visszhangjaként próbál érvényesülni. A letűnt korokat sem elmúlásuk, tragédiájuk alapján mutatják be, hanem erejük teljében, tiszteletet parancsoló módon. Az istenek itt haragosak és végtelen hatalommal rendelkeznek, a riffek pedig gigantikus kőtömbökként omlanak a nyakunkba minden egyes dal során.

A zenekar előnye tehát a változatosságban rejlik annak ellenére, hogy nem kapcsolódik hozzájuk még számtalan vendég vagy hangszer: sokat játszanak a tempókkal és a témák sem hajlamosak hosszú perceken keresztül ismétlődni bármiféle fejlődés, ív nélkül. A hangzással azonban már akadnak kisebb problémák: míg a ropogós, élő megszólalás támogatja a gyorsabb és agresszívebb részeket, addig kevésbé kedvez a dallamoknak és a finomabb megoldásoknak. Néha túl vastag, nehéz is a végeredmény, ami nem tesz hozzá az összképhez különösebben. Ennek megértéséhez elég meghallgatni akár a nyitó Tyrant című dalt is. Egy sejtelmes effekt és akusztikus gitár kombó elég ahhoz, hogy egy letűnt kor maradványai közt találjuk magunkat és érezzünk valamiféle kapcsolatot az időben köddé vált, szertefoszlott népekkel, majd a nehézkes riff gondoskodik arról, hogy ezeket az érzéseket bebetonozza az elménkbe. Még a gyorsulás is képes fenntartani a hangulatot, ám az utolsó percekben mintha túl sokat akartak volna egyszerre belegyömöszölni a fejünkbe. Hasonló módon teljesít a Rán is, ahol a károgást tolják túl egy kicsit a később ugyanazzal a témával rettenetesen jól működő hörgés rovására. Megérkezik a dal közepén az éles, ropogós crust hangzás is, ami más esetben telitalálat, viszont itt képes életlenné, erőtlenné tenni a témákat. Az összetevők tehát nem rosszak, csak az arányokkal vannak kisebb csúszások. A Beyond Perception esetében például egész jól sikerült eltalálni a dolgokat, így nem véletlenül erre kaptam fel először a fejemet. Rögtön utána a Chimaera sajátos pattogása, groove-jai érkeztek, ahol ismét bebizonyította a csapat, hogy képes több szálat megfelelően egybefűzni, csak még finomítani kell a receptet. Egyszerű, kísérteties dallamokat követő gitárjátéka is gyorsan megtalálta a hozzám vezető utat, akárcsak a Tomes Of Desolation kőkemény sludge csapásaival és üvöltéseivel. Rövidsége ellenére monumentális témákat szállít az Ares, majd a leghosszabb dalként érkezik a Where Titans Slumber, amiben először találkozhatunk igazi bánattal és ridegséggel. A lemezt záró rövid akusztikus tétel, a Sylvia azért megmutatja, hogy tudnak tiszta hangokkal is bánni a zenészek…

Egy kis arányjavítás, mélyebb, súlyosabb hangzás mellett a Where Ancients Tread az előző év egyik legelborultabb death/doom anyaga lehetett volna, de így sem kell szégyent vallania bemutatkozásként. Nyers, agresszív, de mindenképp megismerésre érdemes dalcsokorral kezdték meg pályafutásukat a dánok, úgyhogy a jövőben biztosan bizalmat szavazok nekik.

június 19.,
június 30.,