2017-ben különösebb előismeretek nélkül találkoztam a görög stoner/doom metalos Acid Mammoth zenekarról elnevezett bemutatkozásával, amely alapvetően egy erős szabbatista hagyományokkal rendelkező brigád képét mutatta meg majd órányi albumával. A sűrű fonatban érkező riffek és az énekes, Chris Babalis Ozzy imitációjának kombinációja papírforma szerint le kellett volna vegyen a lábamról, de megmondom őszintén, mára csak a logójuk maradt ismerős. Ennek leginkább a mamut méretűre duzzasztott középszerű témák és dalok voltak az okai, melyek az amúgy is telített stoner hullámok közt teljesen elsikkadtak. Az általuk játszott zenét és utat leginkább az Electric Wizard taposta ki jó húsz évvel ezelőtt, de még az ő közvetlen követőik is nyomot hagytak maguk után.
A zenekar egyébként családi körben vette kezdetét, mivel Chris apja, Christos Babalis felelős az őskori riff áradatért. Ha más nem, legalább azt elmondhatjuk róla, hogy következetes zenei nevelésben részesítette fiát. Mellettük Dimosthenis Varikos játszik basszusgitáron, aki korábban a Black Path nevű death metal formációban próbálta ki magát, valamint Marios Louvaris dobos, akinek az Acid Mammoth vette el „zenekartagsági szüzességét”.
No mindegy is, mert bármikor érheti meglepetést az ember, így belevágtam a pszichedelikus utazás sűrűjébe a kiadvánnyal. Az első érdekesség rögtön az volt, hogy ezúttal csak 35 percnyi anyagot kínál a csapat egy rövidebb és négy nagyobb lélegzetvételű dalon keresztül. A nyitó Them! semmi különöset nem tartogat nekünk, torzított hangokból kiinduló standard stoner/doom veszi kezdetét, amit egy kellemesnek nevezhető énekkel tesznek elfogadhatóvá és egy hasonló gitárszólóval.
A minden szempontból ugyanúgy startoló Tree Of Woe című dalt a közepén található menetelés tud érdekesebbé tenni, valamint ha nem is első vonalas szinten, de azért egy kis elszállást, hipnotikus jelleget is tapasztalhatunk benne. Sajnos a vokál 2-3 manírt tudott csak elsajátítani Ozzy mestertől, aki szerintem orrhangja ellenére is bőségesen változatosan tudta előadni magát fiatal korában ehhez képest.
A még lassabb, valamivel elvontabb Tusks Of Doom esetében még ennyi történésnek sem örvendhetünk, a Jack The Riffer pedig a megtestesült példája annak az unalomnak, ami a stoner vonal háromnegyedét az uralma alá tudja hajtani, engem pedig távol tartani. A lemezt a címadó Under Acid Hoof zárja a maga 8 percével, amiben akad egy fél perces menetelős rész, ahol megmutatja a zenekar, hogy képesek energiákat is mozgósítani.
Az Acid Mammoth anyaga hiába rövid, végtelennek tűnik a végighallgatáskor, ami bizony nem annak köszönhető, hogy újra és újra hallani akarjuk. Ez a csapat második nekifutásra is a totális középszerűségre, százszor eljátszott témák megidézésére volt képes annak ellenére, hogy igencsak hangulatos hangzást tudtak összeállítani és a hangszeres játékukra sem lehet panasz. A debütálásuk után egy „Majd legközelebb sikerül.” – mondattal tettem őket félre, ezek után viszont nem hiszem, hogy magamtól nekiugrok a következő korongnak.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
