Angellore

Rien Ne Devait Mourir (2020) (2020)

Az új Angellore anyag megjelenésekor gondoltam körülnézek kicsit a hazai oldalakon, hogy milyen véleménnyel vannak kollégáim a francia zenekar tevékenységéről. Persze szokás szerint nem találtam említést sehol erről a csapatról, ami azért meglepett, mert ha nem is egy világmegváltó formációról van szó, azért trióként működve összehoztak a szívemnek két kedves nagylemezt is. Öt év demózás, EP-zés után jelent meg 2012-ben a rendkívül kellemes és hangulatos Errances, melyen egy olyan átszellemült atmoszférával előadott death/doom keverék volt hallható, amire azért illett volna felfigyelni. Sorra idézte meg bennem azoknak a zenekaroknak a nevét, akiket a legszívesebben hallgatok ebből a zenei közegből. Ilyenek a Desire és a Saturnus lemezei, de hangulatából fakadóan emlékeztetett egy kevésbé ide kapcsolódó projekthez is, ez pedig a Summoning. Az egyértelmű hatások mellett a zenekar névválasztása sem a véletlen műve, hiszen a gótikus Tristania Window’s Weeds albumának egyik dala ihlette és ennek következményeit a zenében is hallhatjuk.

Pozitív élményként maradt meg tehát a debütálásuk és rögtön egy jó ponttal indult az ismerkedésünk, amire a folytatásban érkező, jóval átgondoltabb és bátrabb hangzással megtámogatott La Litanie Des Cendes tett rá egy lapáttal. Az újításokra, ugyanakkor túltolásokra igen hajlamos francia metal vonal végre kitermelt magából egy szelíd, szinte simogató albumot, amit a mai napig szívesen meghallgatok. Ahogy az elsőn, úgy ezen a lemezen is könnyedén osztogatták a játékidőt a daloknak: ugyanúgy találhattunk 10 perc alatti tételt, mint 20 perc közelébe kerülőt. Ettől függetlenül nem olyan nehéz hallgatni való az Angellore, hisz mint mondtam dallamos, keserédes dallamai az időtől függetlenül folyamatosan kényeztetnek minket. Nagyobb arányban jelennek meg a zenében olyan, mára azért sablonosnak mondható elemek, mint a női vokál és a hegedű, de komolyabb szerepet kapnak a billentyűk is a második nagylemez esetében.

Gyakorlatilag össze is foglaltam az Angellore eddigi tevékenységét, ami nemcsak hiánypótlásnak tekinthető, mivel a friss, Rien Ne Devait Mourir című anyag gyakorlatilag ugyanazt az utat követi a sok évnyi kihagyás után, melyet megszokhattak a zenekart ismerők. Ahogy az első nagylemezről a másodikra, most is tovább fejlődött a csapat és ez újfent a finomabb dalszerkezeteken és a még tisztább, szerethetőbb hangzáson érződik. A Rosarius (ének, gitár, billentyűk), Walran (billentyűk, ének), Ronnie (dob) féle trió a kezdetektől stabil, 2016-ban pedig hivatalosan is a zenekar tagjává avatták Celint, aki basszusgitáron játszik, de már sokszor, sokféleképp kisegítette a bandát (borítótervezéstől a logóig minden hozzá kapcsolódik). Szintén ekkortól hivatalos tag Lucia is, aki a női énekért volt felelős már az előző anyagokon is.

Nem véletlen, hogy ennyi embernél tüntettem fel az “énekes” jelzőt, hiszen az Angellore esetében ez adja a legfőbb ízt, a legtöbb élvezetet. Rengeteg hangon szólalnak meg benne a károgástól a hörgésig, a tiszta női énektől a sejtelmes férfi suttogásig, a rekedtes hangtól az öblös, gótikus hangulatú dallamokig… Ezek közül ráadásul egyik sem tolakodó, vagy túlzottan hangsúlyos: a hölgy hangja selymes és elegáns, ami jobban passzol a doomhoz, mint a túloperázott gótikus vokál általában, a srácok pedig bőven hozzák a kötelezőt minden téren.

A Rien Ne Devait Mourir sorsa már a nyitó, monumentális hosszal rendelkező A Romance Of Thorns közben eldőlt, hiszen már az első percekben nyilvánvalóvá vált, hogy egy remek lemezt fogok hallani. Gyönyörű kezdés, amit az extrémebb megoldások és a gyorsulás beépítése tesz izgalmassá egyszerű hullámzása mellett. A Dreams szinte már átvezetőnek tűnik hozzá képest, hiszen újabb monstrum követi a Drowned Divine képében, ahol a hegedű megjelenése okoz kellemes perceket. A legrövidebb, Blood For Lavinia című dal férfi énekkel előadott gótikus heavy/metal menetelés, ami elsőre furcsának hat ebben a doom közegben, de pont ezért is emelkedik ki az anyagról. A szimfonikus elemeket csúcsra járató Sur Les Sentiers De Lune már valóban felvezetésnek tekinthető, mely a záró Que Les Lueurs Se Dispersent dalt készíti elő. A közel azonos minőségű tételek közül számomra ez vált igazi kedvenccé könnyed gitár dallamaival, kedves borongásával.

Költői hangulat, romantikus szomorúság és rengeteg jóleső zongorafutam, andalító dallam lesz a jussa annak, aki harmadszor is keblére öleli ezt a formációt, hiszen ez a vonal, amit ők képviselnek már régóta nem csillogtatta képességeit a metal áradatban. A death/doom metal az utóbbi egy-két évben a súlyosabb, érzelemmentesebb irányba kezdett eltolódni, ami leginkább a 90-es évek Cianide, Unholy, Asphyx, Horrified, Beyond Belief, Sorrow zenekaraira hajaznak, úgyhogy kifejezetten jól esett ez az atmoszférikus, melodikus megközelítés is ebben a minőségben tálalva.

Angellore – Rien Ne Devait Mourir (2020): 2 komment

  • Necron Necron szerint:

    Hell!

    Köszi a cikket! Pörköltet is ettem már, de ezredszerre is szívesen eszek, ha jól el van készítve. Nekem, semmi bajom nincs azzal, ha egy zenekar a tipikus stílusjegyekkel operál, ha azt jól teszi.
    Ez a banda, meg nagyon jól csinálja. Amit egy kicsit zokon vettem, hogy a vinyl verzióra rakták fel a lemez két legjobb dalát. A teljesen akusztikus Rassembler Les Cendres (ami ,egy páratlanul gyönyörű szerzemény),
    és a zseniális Thomas Helm közreműködésével készített Twilight´s Embrace-t. Eleve iszonyat jó volt Thomas hangját hallani annyi év Empyrium megvonás után.

    Az idei év nagyon sok erős lemezeket ígér, de az biztos, hogy ez a Korong nálam benne lesz az első 10 lemezbe. Így kell ezt csinálni! Az előző anyagaikat még nem hallottam, ezt is pótolni fogom!

    Egyébként az albamusic-tól egész korrekt áron beszerezhető a lemez.

    • boymester boymester szerint:

      Helló!
      De jó, hogy szóltál! Pótoltam a két dalt. Tényleg elfértek volna bőven a lemezen!

szeptember 26.,
október 02.,
október 03.,
október 16.,