Dionysiaque
Diogonos

boymester
2024. február 11.
0
Pontszám
8.5

Hazaérkezés, öt perc szabadidő…Mit teszek? Ránézek a hírekre. Hoppá! Új Dionysiaque dal elérhető! Partner kiadótól érkezik a friss album…Második lépés: promós fiók azonnali megnyitása. Na mibe futottam bele azonnal? A Diogonos című bemutatkozó lemezbe.

Nem volt véletlen az örömöm, hiszen a francia doom metal banda már 2018-ban felkeltette az érdeklődésemet egészen egyedi felfogással megáldott demóján, amit azóta sem nagyon követett más. Az biztos, hogy nem kapkodták el a dolgot, hiszen a csapat hivatalosan már 2014-ben működőképes formában volt, úgyhogy laza 10 év alatt dobták össze nekünk ezt a kényelmetlenül merész dalcsokrot. Hogy lehet valami kényelmetlenül merész?

Nagyon egyszerűen! Amit hallok, az nagyon ismerős, mégis teljesen más, mint amit megszokhattunk. A zenekar alapvetően klasszikus, úgymond unortodox, puritán doom metalt játszik, amibe egy az egyben belecsempészték a korai Saint Vitus, Pentagram féle durvaságot és agressziót, nyakon öntve kezdetleges black, valamint thrash metal förmedvényekkel. Nagyon széles a skála, amit a Dionysiaque felhasznál, mégis végig az a kép lebeg a szemem előtt, amikor Ozzy egy 1970-es live felvételen, gyenge megvilágításban, egy poros emelvényen, alig 100 ember előtt teljes megszállottsággal tombol az Iron Manre. Ezen felül teljes mértékben egyet tudok érteni a promós levéllel is, ahol megemlítésre kerül a Candlemass, a Hellhammer és a Black Hole is többek között. A zenekart alapító L.B. és N.C., akik a gitárért felelnek jól hallhatóan tisztában vannak minden egyes mozzanattal, ami valaha az említett műfajokban történtek, de a hozzájuk csatlakozott Lethal (basszusgitár), T.H. (Proudhon) és Bruno Penserini (Supertzar) sem vall szégyent. Az ősi misztikumokkal, mitológiával foglalkozó dalszövegek egész alaposan ki lettek dolgozva (a zenekar a kezdetektől Dionüszösz istenségre koncentrál, aki a mondák szerint kétszer született, akárcsak a formáció a kibővülésével), viszont a zenét nagyon okosan, alig öt nap alatt rögzítették, a legtöbb esetben együtt játszva, hogy minden ösztönös és nyers legyen. 

Túllépve a mutatós, hangulatos borítón, már neki is ugorhatunk a muzsikának. Az első dal nem is vihet minket máshova, mint a Styx folyó partjára, ahol táncoló nimfák és szatírokból álló népes rajongótáboruk készülnek valami különleges rituáléra, hogy boldoggá tegyék kedvenc istenüket, Dionüszoszt. A By The Styx egy általam nagyon kedvelt módon, zöldfülű riasztó hosszúsággal kezdi meg egyébként a korongot, vagyis maratoni időkerettel. A közel tíz perces tétel szépen fel is vonultat mindent, ami igazán jó ebben a kiadványban. Nathaniel Colas vokálja külön kiemelést érdemel, mivel nem érződik rajta, hogy eddig csak néhány rövid életű, sikereket messziről elkerülő formációban fordult meg. Dühös narrálás, pánikszerű sikolyok, direkt öblös és modoros kántálás, karcos károgás is belefér nála egyetlen dalba úgy, hogy az nem válik idegesítővé. Mellette sorban érkeznek a heavy/doom lüktetések, egyszerű, de hatásos riff orgiák, amiket a kalandozó kedvű, jól hallható basszus követ a szintén egyedi utakat is kereső dobbal együtt. Ős metal ez a javából, amire a Violet Venom tesz rá egy lapáttal az óriási bólogatni valóival. A Blossom című, rövid és hangulatos átvezetőben találkozhatunk a lemezen szereplő vendégek közül az elsővel, Shaxullal, aki egy távolról érkező, misztikus fuvolával kezdi meg az újabb rituálét, aminek a valóban megfeketedett Ad Nauseam lesz a kiteljesedése a másik vendég, Ogma gitárszólójával megfejelve. A két zenész egyébként a Manzer nevű black/thrash formációt erősíti. 

Ötödikként érkezik a következő monstrum Vineyard And Ivy címmel, amely a leghosszabb szerzemény a lemezen. Ennek megfelelően rengeteg történés van benne, már ami belefér ebbe a retró keretbe. Ez a kifejezés különösen igaz a dalra, mivel NWOBHM felhanggal nyit, de némi hard rock íz is vegyül az összképbe, hogy aztán valami egészen elvetemült progresszió kerekedjen ki belőle a végére. Egy újabb közjáték, a Requiem vezeti fel az Evohe című dalt, ami talán a legtisztább doom szemszögből, végül a hasonló felfogásban született Sparagmos zárja a kiadványt. 

Csak néhány hallgatáson vagyok túl, de a Diogonos előhozott egy olyan érzést, ami egyre ritkábban tör rám manapság: erről írnom kell, írni akarok. Nem feltétlenül azért, mert egy hibátlan, világmegváltó mestermű a lemez, sőt, nagyon nem egyszerű falat, pusztán kimondottan egyedi. Ott egyensúlyoz furcsaságával a zseniális és az “ezt meg minek kellett” határvonalán, ezért pedig lesz, akinek azonnal bejön, míg mások értetlenül szemlélik a duzzadó rajongótábort. Ha valami hagyományos, mégis különleges ízű doomot kerestek magatoknak, akkor érdemes figyelni március 15-re, amikor hivatalosan is megjelenik.

Bass Warrior Tour Bass Warrior Tour
március 04.
Hate, Delure, Morvigor Hate, Delure, Morvigor
március 04.