Évek távlatából, utólagosan nézve érdekes módon már nem is tűnik annyira erősnek a Dread Sovereign bemutatkozó lemeze, amiről még 2014-ben volt szerencsém értekezni. Ettül függetlenül az All Hell’s Martyrs néhány dala még manapság is gyakran forog, mivel a lelkesedés nem múlt el a csapat iránt. Ritka dolog ugyanis, hogy egy úgymond ismert előadó, befutott zenész, olyan underground témához, tiltott gyümölcshöz nyúl, mint a doom metal. Ennek a műfajnak az egyszerűségében rejlik a szépsége: vagy tudsz a rendelkezésedre álló szűkös eszköztárból jó dalt kreálni vagy béna vagy hozzá. Nem lehet sumákolni, maszatolni, művészi álca mögé bújni: vagy jó amit csinálsz, vagy pocsék. Ez azonnal kiadja magát. Ezzel kellett szembesülnie ugyanakkor második nekifutásra Nemtheanga csapatának, mivel a folytatásban érkező For Doom The Bell Tolls címe ellenére sem nagyon tartalmazta azt, amit mi rajongók elsőre bekajáltunk: két-három nagy esély szerint lemaradt dalból és egy csomó sallangból második lemezt akartak gyártani. Ez olyan sikert aratott, hogy a Ván Records szépen kihátrált mögülük és az elégedetlen hangok miatt napokon belül ingyen hozzáférhetővé tették a végeredményt, amire igazából már nem is volt kíváncsi senki. Ilyen előzmények és hosszú hallgatás után azonban úgy néz ki, a Dread Sovereign története tovább fog gördülni és a pofon ellenére is igazán nagy várakozással álltam az Alchemical Warfare elé, hátha visszahozza azt a röpke mágiát, azt a varázslatot, amit néhány pillanatra elsőosztályú módon tudott prezentálni bemutatkozása alkalmával. Ugyanakkor az elvárásaimat szépen, okosan takaréklángra állítottam és elhatároztam, hogy egy tisztességes lemeznek is örülni fogok. Hiszen mégiscsak most fog kiderülni, hogy az egész zenekar egy ügyes blöff volt-e, vagy tényleg számba vehető zenekar a műfajában.
Menjünk szépen sorban. A borító stílusa ugyanaz: középkorra emlékeztető metszet szerűség színes kivitelben. Ezúttal azonban a kizsigerelés és egyéb kínzások helyébe az alkímia ördögi tudománya állt. Itt nincs változás, a lemez hosszában azonban első pillantásra van. Míg az előző „lemezt” alig tudták fél órával megpakolni, ami ugye alapvetően olyan gyanús egy doom metal album esetében mint Derricknek a véres kés, most 52 perc környékén állapítja meg a játékidőt a kijelző. Ezen hosszabb és rövidebb tételek egyaránt osztozkodnak egyetlen perctől egészen tízig. Mi sem természetesebb: a legrövidebb az intróként szolgáló A Curse On Men, amiben egy rajzfilmes boszorkány motyog valamit ilyesztőnek szánt zörejek közt. Elhessegetve azonban a komolyan vehetetlenség csíráit nekiveselkedtem a leghosszabb tételnek, ami rögtön a másodikként érkező She Wolves Of The Savage Season. Szép lassan építkező, különösebb kapszkodót nem nyújtó témái ellenére a hangulatot végre meghozta és az sem vett el belőle, amikor a zene felgyorsult. Ez még nagyon az eleje, még bármi lehet belőle, mondtam magamnak a 3-4 perc környékén, mert a várva várt énekhang is megérkezett. Nemtheanga igazán „Primordialosan”, agresszívabban kezdte el szórni az átkokat, mint eddig bármikor, de egyedi hangszíne szerencsére nem kopott meg. Ettől függetlenül vártam azt a fajta morbid, felsőbbrendűséget sugárzó nyávogást, amit korábban produkált. A dal lassan heavy metal tempóig gyorsult, kaptunk egy közepesen érdekes, rövid refrént és már csak három perc van hátra. Ha az új lemez első részét menteni akarják, hát most kell nagyot dobni: lassulunk egyet végre. A hosszú ideje várt rendes riff meghozza a mágiát, a torz gitárnyújtások pedig azt a hangulatot, mellyel a Dread Sovereing felhívta magára a figyelmet. Aztán véget ért a dal…
Na mindegy, legalább nem hagyom itt egyetlen tétel után. Innen már csak felfelé vezethet az út, amit a The Great Beast We Serve menetelős heavy/doomja is alátámasztott. Főszereplőnk is elkezdett ténylegesen énekelni, hozni tipikus megoldásait. Oké, tudom, a hohohózós kórus és a furán tördelt refrén nem engedi meg, hogy a dal szárnyaljon, de így is a kellemes kategóriába tudnám sorolni. Érzem, hogy közel a cél és a következő monstrum meghozza nekünk a várva várt félelmetes doomot…
Ennek megfelelően ráérősen, baljóslatúan kezdődik a Nature Is The Devil’s Church, aminek ismételt tempóváltása kezdetben negatív érzéseket hozott magával, de most mégis egy jól sikerült dalról kell írnom nektek. A szerzeménynek íve van, néhány fogós témája és nagyon jó kis befejezése, ahogy alámerül a végzetben. Megelevenedik a zenekar sajátos pszichedelikus világa is, amire már rég nem volt példa, bár a tényleges gitárszólókat kiváltó lassú nyúzások kezdenek nagyon unalmassá válni, kapaszkodót nyújtó riffeket pedig alig kapunk. Sajnos a hozzá készült videó már elég elcsépelt: Häxan c. némafilmből részleteket bejátszani még mindig? Boldog-boldogtalan okkult zenekar megtette már.
A nyerő széria azért folytatódik a Her Master’s Voice esetében is, ahol érdekes módon használják fel a stílus által nyújtotta lehetőségeket: a banda egyértelműen kísérletezik a hagyományos doommal és egy egészen fogós dalt raknak össze úgy, hogy annak egyénisége is legyen. Ezek után az alig egy perces Viral Tombnak semmi értelme és sajnos a Devil’s Bane sem lesz sokkal több, mint egy jó kis múltidéző heavy metal nóta. Itt azonban hallani véltem a 80-as évek black metalt inspiráló zenekarainak hatását is, ami meglepni nem tudott, de kifejezetten tetszett, mert a hangzás azért nagyon el lett találva.
Ha már fekete fém, akkor elérkezünk az utolsó előtti Ruin Upon The Temple Mounthoz, ami annak ellenére, hogy 2-3 percet szemrebbenés nélkül lecsíphetnénk belőle, a lemez legegyedibb tétele. Erős atmoszféra, változatos ének, sátáni eljövetel és igazi okkult hangulat jellemzi, ahogy azt már jó ideje várjuk. A lemez végére még kerül egy kis „fan service” NWOBHM/speed/thrash keverék is a You Don’t Move Me (I Don’t Give A Fuck) képében, hogy azok, akik nem hallottak metalt a Venomon és Hellhammeren kívül a 80-as években, ódákat zenghessenek róla. Elég átlátszó a szándék, már csak a vokál miatt, de azt nem vitathatjuk el, hogy dögös szám lett!
Mivel most a Metal Blade égisze alá kerültek, kíváncsi leszek, milyen cikkek születnek majd az Alchemical Warfare dalcsokráról, bár eddig csak egybe futottam bele. Ott hagytam abba az olvasását, amikor a Reverend Bizarre utódjának kezdte el emlegetni a produkciót az író néhány sor után, valamint januárban szerette volna megelőlegezni az év doom metal albuma címet… Nem akarok ünneprontó lenni, de ha a régóta esedékes Count Raven lemez befut 2021-ben és fele olyan jó lesz, mint eddig bármelyik anyaguk, idén már nem sok indulónak lesz esélye… Én megpróbálok a realitások talján mozogva értékelni: nem érdekel, hogy mennyire hiteles tagok és egyébként rohadt jó zenészek alkotják ezt a csapatot, az Alchemical Warfare most sem egy hibátlan album, amit bárkinek odaadnék, ha egy jó okkult heavy/doom lemezt akarnék mutatni neki (itt rögtön beugrott, hogy Argus, Magic Circle vagy The Lamp Of Thoth lenne első alkalommal, majd jöhetnének a műfaj csúcsán ülő olaszok). Pedig mindenhol így hirdetik annak ellenére, hogy a hosszú dalok jelentős részét lapos, pszichedelikusnak szánt részek teszik ki, akadnak teljesen céltalan megoldások és szösszenetek, a művészkedés mögött pedig szépen felsejlik az útkeresés és a dalszerzés gyengeségei. Ami nem vitatható el, az a hangszeres játék és a ritka jó hangzás, valamint akadtak erősebb momentumai a végeredménynek még akkor is, ha a lemez dalai különösebb kohéziót nem mutatnak. A doomot nem lehet „megreformálni” azzal, hogy felgyorsítjuk, mert elveszti az erejét (a pokol ingájából sem lehet ventilátort gyártani), néhány tételben azonban hallani olyan egyedi megoldásokat, melyek a már ismert sablonokból képesek friss megoldásokat szülni. Ha ezekből többet kapnánk úgy, hogy nem veszik el a lényeg, nem múltidéző zászlólobogtatás és mellveregetés sülne ki belőle, na akkor mernék olyan nevet leírni, mint amiket sok helyen majd emlegetnek velük kapcsolatban…
Hallgassátok meg a lemezt, hiszen napokon belül megjelenik és tényleg sokkal jobb, mint az elődje, de az én részemről ez csak kimászás a gödörből, a hegycsúcs még nagyon messze van…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
