Régóta követem figyelemmel az angol Iron Void zenekar munkásságát (Spell Of Ruin demójukat kiváltképp kedvelem), akik elég jó reményekkel indultak annak idején a tradicionális, heavy metal alapú doom metal versengésben, azonban szép lassan belesimultak a kényelmesnek mondható, minőségi, de átlagosnak zenekarok sorába. Jelenleg a banda negyedik nagylemezének kiadásával van elfoglalva, aminek már a címét és a borítóját sem gondolták túl, de lehet ez a számozós megoldás utalás a Saint Vitus V. korongjára is. Nem elképzelhetetlen a dolog, mivel a srácok egyértelműen a hagyományos, Sabbath által inspirált vonalat részesítik előnyben a műfajban, akárcsak az említett banda. De ha itt tartunk, akkor természetesen nem hagyhatjuk ki a sorból a Pentagram, The Obsessed, Iron Man emlegetését sem, melyek öröksége szintén komolyan érezteti magát. Nem is egyszerű feladat bármi újat, érdemlegeset összeszedni egy egész cikk létrehozásához, mert aki ezek alapján már fejben elképzelte a zenekart, az teljes mértékben előre láthatja, mit is hoz el számára az új dalcsokor. Mivel oda a meglepetés nem elhanyagolható ereje, már csak az a kérdés marad, hogy milyen dalokat sikerült írni és tovább öregbíti-e a IV. egy régóta húzódó történet renoméját, vagy egyszerűen tegyük félre, felejtsük el.
Szokás szerint kénytelen vagyok avval érvelni némileg a pártjukra állva, hogy nem minden nap jelennek meg hasonló anyagok, valóban minőséget képviselők pedig aztán kiváltképp nagyítóval keresendők. Az angolok receptorai szépen ki vannak éleződve a kőkorszaki doom lényegére, megoldásaira, így csalódást ezúttal sem fognak okozni már meglévő rajongóiknak, újakat viszont biztosan nem ezzel a kiadvánnyal fognak szerezni maguknak. Az album minden szempontból hozza a kötelező köröket: kissé retró, de súlyos hangzás, átlagosabb heavy metal riffek, ütősebb lassulások és egy nem túl emlékezetes, de vállalható vokál szerepel minden dalban, néhány igazán hangulatos gitárszólóval megjutalmazva a hallgatóságot. Sajnos Steve Wilson énekén van némi torzítás, ami ridegebb, stoneresebb irányba tereli amúgy is változó hatékonyságú dallamait az előző anyagokhoz képest, viszont akad olyan tétel is az albumon, aminek kifejezetten jót tett ez a megoldás. De haladjunk sorjában, hiszen a doom nem a kapkodó emberek jutalomfalatja.
Míg az előző, 2018-as Excalibur lemez történelmi koncepció mentén építkezett, addig a IV. visszatér a banda gyökereihez (ez egészen 1998-ig visszakövethető) és az első két lemez hangulatához. Hétköznapi problémák, személyes hangvételű történetek kerülnek a középpontba, melyek nagyrészt a karantén időszaka alatt készültek el. A cél tehát a remek debütálás (Iron Void) és a valamivel gyengébb Doomsday folytatása, amit sikeresen meg is ugranak. Ez nem volt különösebb kérdés, hiszen a formációban csak egy változás történt, az is négy évvel ezelőtt, Scott Naylor dobos csatlakozásával. A lemez promós szövegében a kiadó persze most is hajlamos volt a túlgondolásra: leírásukban hosszú és kemény doom utazást ígérnek, de ezt a két jelzőt szerintem már nagyon sokszor lőtték tévesen az emberiség története során.
Háromnegyed órás játékidejével nem mondható rövidnek ugyan az album, viszont ezen az időn 9 tétel osztozik, melyek nagy része 4-5 perces és elég gyorsan átzakatol rajtunk. Sajnos pont, hogy a hosszabb dalok azok, melyek ezúttal is igazán jól tudnak működni. A nem túl izgalmas Call Of The Viod intró után egészen a lemez közepén lévő Blind Deadig kell várnunk a combosabb bólogatni valóra, de hatásos lett a Lords Of The Wasteland és a záró kettős, a Slave One és a Last Rites is.
Több, mint korrekt múltidézés tehát a IV., de saját korlátaikat nem igazán tudják túllépni, rengeteg megoldása köszön vissza az emlékeinkből. Végül visszatérnék a promós szövegre is, mert azért akadt benne egy mondat, amivel nem tudnék vitatkozni: ez a lemez fanatikus doom metalosok munkája, fanatikus doom rajongóknak. Az album hivatalosan január 27-én jelenik meg hivatalosan, addig érdemes ráhangolódni néhány klasszikussal.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
