The Howling Void
Nightfall

     
    Egy régi nagy szerelmem, Caspar David Friedrich (sok-sok doom és black metal lemezen futhattatok már össze vele) festő kellemesen nyomorúságos hangulatú festményével takarta el új lemezét a The Howling Void, ami nem más, mint az amerikai Ryan Wilson egyszemélyes vállalkozása. Igazán régi ismerősként tér vissza Ryan a Nightfall lemezzel, mivel fejlődését szinte nyomon követtük írásainkkal, sőt, még hangpróbákon is megfordultak háztömb masszívságú funeral doom szörnyei. A legutóbb megjelent teljes lemez a 2012-es The Womb Beyond The World volt, ami erős fejlődéssel és izgalmasabb dalokkal kápráztatta el a gyászra éhes népet, ugyanez az új produktumról már nem mondható el. Volt már arra példa, hogy utólagos kozmetikázás gyanánt egy-egy lemezt terítékre vettem, mert hangpróbás megpróbáltatásai után jobban kiismertem, de ezúttal visszafelé sült el a dolog. Első pár hallgatásra nagyon megfogott az immár hörgés mentes, halk dallamfoszlányokkal operáló, inkább fenséges, mintsem kétségbeesett sírásra késztető dallamfolyam, de az után gyorsan kikopott a lejátszóból. Azóta már csak akkor kerül elő, ha valami olyasmin akarok elaludni, amire nem kell figyelni…

    Szokás szerint egy eposzi hosszúságú, majd negyed órás búslakodással indul a lemez A Long Day’s Journey into Night címmel. Szellemeket idéző billentyűi, pár percen belül beinduló, hidegrázós harangjátéka messze a legjobb dallá avatja, amit később már nem sikerül felülmúlni. Ez azért is nagy dolog, mert ezt a maratoni játékidőt alig tudja megszakítani időnként egy kellemesebb zongorás betét, vagy a már említett harang, ezen kívül más nem változik. Persze mondhatjuk, a halál örökre szól és végleges, állandó. Ez a zene viszont szinte vonzza maga után a hörgést, vagy legalább egy kis tiszta éneket, mert így végig várunk valami kiteljesedést, kapaszkodót, energiát, de az nem érkezik el a lemezen. Persze az énekmentességnek is vannak előnyei, most például az, hogy a borító belsejében található „szövegkönyv” meglehetősen keveset takart ki Friedrich egy másik gyönyörű festményéből.
    A lemez hangzására nem lehet panaszunk, súlyos és mély, bár az időnként csilingelővé váló zongora betétek inkább elvesznek a hangulatból, mintsem hozzátennének. A szűkösebbre vett (9 perc) In Subterranean Temples sem egy elveszett szerzemény, van benn egy-két fantasztikusan hangulatos dallam, de a dal nagy része ezekre csak felkészítésként funkcionál. A 4 perces God Of The Gallows szimfonikus merengésében nem történik semmi, amivel érdemes lenne foglalkozni, ezt a vonalat viszi tovább a már torzított gitárral megtoldott Mist and Moonlight 12 percben. Néha felsír a gitár a háttérben egy érdekesebb dallamot, ahogy a billentyű is igyekszik a szívünkre hatni, meg persze visszatér nagy meglepetésünkre ugyanaz a harang, amit a lemez elején hallottunk. Mindez az első 3 perc volt összefoglalva, ami a szám végéig ismétlődik. Ami a lemezre kritikai szemmel odafigyelve pedig igazán fájó pont, hogy The Chaos Beyond the Stars címmel megkapjuk még egyszer ugyanezt 10 percben is, valami halk énekfoszlánnyal a háttérben. A teljességhez már csak a 13 perces Voidward hiányzott Ryannek, hogy bőven egy órás játékidő fölé terelje lemeze szürke szárnyait, persze ebbe pont annyit tett bele, hogy 3-4 billentyűhangnál ne kelljen többel foglalkoznia.
    Becsmérlő szavaim után azért az adott pontokat persze ki kell magyaráznom: van hangulata a lemeznek és ha mi is ráhangolódunk, egyfajta meditatív merengés aláfestésének, alvás előkészítésének még mindig tökéletesen működik sokszori meghallgatás után is. A lemez dalai egyben működnek, kiugró részek nélkül, itt-ott jól elbújtatott finomságokkal. Egy hangszer sem vágyik benne figyelemre, inkább egy lassú, fokozatos összeomlás morajának tűnnek, amik olyan mély álomba ringatnak, amiből fuldokolva szeretnénk szabadulni. A végig tetten érhető végtelen magányról pedig már jobb nem beszélni…