Be kell valljam őszintén, először decemberig akartam várni ezzel a kijelentéssel, de az album megjelenéseket figyelve 2016-ról már bizton állíthatom, egy rendkívül doom szegény év lesz. Sajnos egyre kevesebb követője akad ennek a műfajnak, ami gyakorlatilag végigkísérte a rock, metal világ fejlődését egészen napjainkig és gyakorlatilag minden más alműfajra is hatással volt. Évről évre fogyatkoznak a nagy öregek, a fiatalok meg inkább játsszák a dzsentlit, vagy elkapnak valami kórt, esetleg összeütik a szobájukban a megszámlálhatatlan mennyiségű atmoszférikus black újabb remekművét. Meg is tudom érteni őket, mivel jó doom metalt játszani épp olyan nehéz, mint John Petruccinak lekörmölnie a következő 5 DT lemezt. Nem a technikával van a probléma, hanem azzal, hogy a legegyszerűbb elemekből kreatívan építkezni egyre nagyobb kihívást jelent. Találni egy jó énekest, aki felénekli a szentségtelen sorait egy falbontó, ugyanakkor egyszerű riff alá, nem olyan könnyű, mint ahogy azt néhányan gondolhatják. Szerencsére azonban akadnak kivételek, akikre még most is érdemes figyelni, ilyen zenekarnak tartom a norvégiai Bergenben székelő Sahg zenekart is, akik a hagyományok gondos ápolgatása mellett fiatalos, lendületes zenét képesek játszani. Friss lemezük, a Memento Mori (nem a Messiah féle alapvetés) ékes bizonyíték erre, pedig ez már az ötödik nagylemezük 2004-es megalakulásuk óta. Pszichedeliától sem mentes, sajátosan szomorkás lemezeik ugyan nem számítanak a műfaj sarokköveinek, de stabil minőséget hozva mindig tudják kényeztetni a hallójárataimat. A banda a tavalyi év folyamán elég komoly átalakulásokon ment keresztül, több oszlopos tagtól is búcsút vettek, de szerencsére a főnök, Olav Iversen továbbra is hűen követi elképzeléseit. Új tag azonban mellette Mads Lilletvedt dobos, aki egyszerű, de megbízható iparosként működik közre a lemezen. Rutinos zenészként tépi a húrokat Ole Walaulet (Grimfist, The Batallion), akinek nem szükséges bemutatni a Iommi iskolát, de a kötelező málházások mellett képes könnyed, menetelős témákat is megfelelően adagolni, hangulatos szólóit sem lehet a szőnyeg alá söpörni.
A meglehetősen primitív, de lényegre törő borító alatt nyolc mélabús, mégis könnyen emészthető tétel húzódik meg alig háromnegyed órás játékidővel, ami elég baráti egy doom metal anyag tekintetében. A dalok többsége az elkerülhetetlen véggel foglalkozik, azonban a dühös tiltakozás, tagadás fázison túllépve ezt teljes nyugalommal, beletörődéssel teszik. A Black Unicorn baljóslatúan nyitja a lemezt, majd inkább az energiákra és Olav hangjára támaszkodva sodor magával slágeresebb felfogásban pár nagyon hangulatos témával. Ugyanezen a nyomvonalon halad tovább a jóval heavy metal közelibb és rövidebb Devilseed, ahol a magas bólogatási faktor mellett újabb arcát ismerhetjük meg az énekesnek is. Mellesleg felüti fejét hatásként a Corrosion Of Conformity. A már-már alternatív rockra emlékeztető refrén ismét könnyed, de magában hordoz egy alapvető szomorúságot, sötét hangulatot. Mielőtt azonban valaki fesztiválon érezhetné magát, jön a lemez egyik legjobb dala, személyes kedvencem, a Take It To The Grave, ahol erőre kap az elkerülhetetlen Sabbath hatás, ami nem korlátozódik kifejezetten a klasszikusnak nevezett első felállásra, bőven merít a 80-as évek atmoszférájából. A Silence The Machines menetelős, gyorsabb tételként követi, aminek hallatán olyan zenekar ugrott be, amit már nagyon rég hallgattam, a kétezres évek környéki Lake Of Tears. A súlyosabb metal a Sanctimony keretein belül éri utol a zenekart, ez a leghosszabb szerzemény az egész lemezen és nagyon érdekes módon elegyíti a modern groove-okat a hagyományos doom elemeivel, de a tördelt ritmusok és némi progresszió szintén jól megfér benne. Az Electric Sun egy rövid pszichedelikus utazás, aminél hallottunk már jobbat, rosszabbat is, leginkább az arany középúton mozogva ringatja a hallgatókat. A révült állapotból azonban rögtön kiragad a Travellers Of Space And Light, hogy agresszív indulása után kellemes rigmusaival újból elrepíthessen minket a képzelet világába. A lemezt végezetül ismét egy súlyosabb dal, a Blood Of Oceans zárja remek heavy/doom metal példázatként.
Nagyon jól sikerült tehát az új lemez, de sajnos csak a lelkes másodvonal erősítésére lehet alkalmas, az igazán húzó lemezek még váratnak magukra a stíluson belül, de remélem, hogy lassú kihalásról, eltűnésről nem kell beszámolnom és ez az ínséges időszak csak átmeneti, mert az eldugott pincékben, földalatti alagutakban már javában íródik a következő Pallbearer, Below, Passage, Forsaken, Procession, Solitude Aeturnus lemez és mind csak a The Obsessed visszatérésére várnak.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
