Lucifer's Fall
II: Cursed & Damned

(Nine Records • 2016)
boymester
2017. január 28.
0
Pontszám
9
   
    Figyelem! A hihetetlen népszerűségnek örvendő, manapság megkerülhetetlennek tűnő, az ismét uzsidobozokra és bögrékre nyomtatott tradícionális doom újra hódít! Az éterben légellenállás nélkül, fénysebességgel sikló mázsás bánatvonat ezúttal Ausztrália partjait leigázva szerzett magának fiatal követőket, hogy a rádióbarát, stadionokat megtöltő egykori Reverend Bizarre, valamint Saint Vitus és Pentagram vonalon mozogva tovább terjessze az igét. A felgyorsult világban frissnek annyira már nem nevezhető alakulat, a Lucifer’s Fall még 2013-ban alakult, ami a műfajt tekintve a magzati korosztályt jelenti, majd 2014-ben mutatkozott meg egy mindenki által nagyra értékelt debütálással, ez volt a Lucifer’s Fall. A lemez tarolt a hangpróbán (legalábbis két embernél), viszont a fanyalgókkal is teljes mértékben azonosulni tudtam, mivel én a lehetőséget, mások pedig a kihagyott ziccert látták a bandában. Véleményem szerint mostani, második dobásuk valamelyest beteljesítette a megérzéseimet a zenekarral kapcsolatban, mert a II: Cursed & Damned messzemenően jobban sikerült, mint elődje. A zenekar érezhetően érettebb, átgondoltabb és profibb a külvilág felé mutatott lazaságuk és nemtörődömségük ellenére. Az erősödésnek, változásnak nagy előremozdítója az is, hogy a kezdetben Philip Howlett mindenes és Ben Dodunski dobos által üzemelő banda mára kiegészült Jessica Erceg basszerossal, valamint Kieran Provis és Blake Stephens gitárossal. 
 
    A folytatásban bátrabban, könnyedebben csapkodnak az egyértelműen heavy/doom orientált bandák irányába, amik közül leginkább a Pentagram hatása érvényesül most, így bőven kapunk tempóváltást, gitárszólót, valamint egy igencsak továbbfejlődött, leginkább az amerikai vonalat követő énekkel. Ennek megfelelően indul a lemez a Mother Superior gyors, stoneres menetelésével, némileg emlékeztetve a korábban sajnos már földbe állt The Lamp Of Thoth zenekarra, aminek a szellemi örököse az Arkham Witch… Az okosan öt perc környékén tartott lendületes nyitást a jóval slágeresebb, ugyanakkor hagyománytisztelőbb Damnation követi, hasonló időkeretek között maradva, hogy egyelőre még csak szokjuk a zenekar világát. A dalban egész jól működik a némileg koszos, ugyanakkor hangerőt követelő hangzás, aminek következtében egészségeseket lehet bólogatni. A The Mountains Of Madness ismételten lép egyet a súlyosabb oldal felé, ugyanakkor Philip Howlett énekes egy alapos kéményseprésen átesve tisztább énekkel lep meg minket. Phil személyéről egyébként érdekes adalék, hogy a kétezres évek kezdetétől ő maga az ausztrál doom talán első igazi képviselője és anno a szobájának keretein belül kezdett el zenélgetni (ennek mai napig működő projektje a Rote Mare, valamint örököse a szintén ausztrál Dire Fate). Lehet, hogy az ember nem egy Robert Lowe, de vérében van a műfaj és őszintesége elvitathatatlan minden egyes tételben.


    A Cursed Priestess segítségével egészen a Reverend Bizarre lassulásáig sikerül eljutnunk, még erősebb énekkel és hatalmas riffekkel tarkítva. Itt is volt már az ideje ennek a 7 perc feletti monstrumnak. Akaratlanul is eszembe jutott a nemrég kritizált Monasterium lemez, ahol a lengyel brigád ennek az okos dalelosztásnak tökéletesen az ellentétét produkálta, rengeteget rontva az album élvezhetőségén, befogadhatóságán. A Cursed Priestess ezzel szemben vastag témáival jókor, jó helyen üt és azonnal hat. Ha már okos elosztás, akkor ezt a sötét doom óriást is ellensúlyozni kell, méghozzá megfelelő mértékben, ezt a célt szolgálja a punkos lüktetésű, szemtelen (Fuck You) We’re Lucifer’s Fall, ami leginkább a léggitározást segíti elő, mintsem a bánatos semmibe bámulást bármely hallgatóban. Friss, lendületes és rövid. Ezek után pedig egyszerűen mindent visz a lemez csúcspontja, doom himnusznak gyártott The Necromancer. A 9 perc fölötti tétel luxusautó módjára elégíti ki azokat az igényeket, amiket egy luxusautótól el lehet várni. Hullámokban adagolja a melankóliával alaposan átszőtt éneket, kellemes akusztikus megoldásokat, hogy aztán a litoszféra alsó fenekéig lehangolt gitárok húsos riffekkel kényeztethessenek minket. Az újabb lazításnak szánt Sacrifice ezzel szemben egy hard rock albumon ugyanúgy megállná a helyét, mint itt. A jóval hosszabb The Invocator / Cursed Be Thy Name című tétel Cathedralos nemtörődömséggel és lazasággal van átitatva, hangulatilag is a legendás banda korai anyagaihoz lehet leginkább hasonlítani, leszámítva, hogy a dal végén átvált elmebeteg punk darálásba. Ezt a fajta házasítást olyan jól műveli a Lucifer’s Fall, hogy teljesen hihetőek ezek az őrült tempókitörések még egy doom albumba ágyazva is, úgyhogy le a kalappal. A lemezt záró Homunculus valamivel jellegtelenebb dal, ami az epikusabb arcát hivatott megmutatni a zenekarnak, de befejezésként tökéletesen megállja a helyét.
    A bemutatkozásnál jóval hosszabb (56 perc) lett a folytatás, de ugyanakkor jóval tartalmasabb és magasabb minőségű. Míg a 2014-es lemez egyfajta iránykeresés, szárnypróbálgatás volt a zenekar életében, addig itt már komplett elképzelésekről, érett megoldásokról beszélhetünk, ami mellett nem mehet el egyetlen doom metal kedvelő sem. Minden esetre nekem most már egészen biztosan kell egy Lucifer’s Fall uzsidoboz… A kiadvány teljes egészében meghallgatható a kiadó bandcamp oldalán.