Egészen az egyeseknek már oly távolinak, letűnt korszaknak tűnő 90-es évekig nyúlik vissza az angol The Crawling zenészeinek életútja, ennek ellenére igazán nagy dolgot, vagy emlékezetes lemezt azonban nem nagyon sikerült még összehozniuk. Stuart Rainey a rangidős a bandában, az ő kezei által szólal meg a basszus, valamint a vokalizálásból is kiveszi a részét. A dohányfüstös, reszelős hörgésért, valamint a súlyos témákért Andy Clarke felelős, aki eddig olyan zenekarokban tette próbára szerencséjét, mint a Honey For Christ, vagy a Devilmakesthree. Hozzájuk csatlakozott fiatalosabb lendületet hozva a koncepcióba Gary Beattie dobos, aki eddig csak a Zombified nevű death horda EP-in vagdalózott mesterien megmunkált faágaival. Az ismeretlenség homályában eltöltött évek sok gyakorlása beérni látszik a rutinos rókák számára, mert 2014-ben indított projektjük szépen, lassan építkezve végre nagylemezzel jelentkezhetett a 2015-ös EP és Single kiadványok után. Ez általában nem kis lépés egy zenekarnak sem, szerencsére a The Crawling megfelelően tanulmányozta, majd alakította saját szájízének megfelelően példaképeinek, elődeinek munkásságát, hogy egy remek death/doom lemezzel örvendeztesse meg a műfaj rajongóit. Gyökereik egészen az old school death metalig nyúlnak vissza, időnként a végzet harangjait visszaszorítva igazán cammogó, súlyos death metalt nyomnak, de nem felejtették ki a képletből a Katatonia és a My Dying Bride melankóliával átitatott búslakodását sem. Stílusa ellenére ráadásul kevésbé sorolnám a merengős kiadványok közé, mert többnyire nagy hangerőn, veszettül bólogatva tudtam legjobban értékelni.
A háromnegyed órás produkció tiszta éneket nem, remek témákat annál inkább tartogat számunkra, a nyitó An Immaculate Deception keretein belül pedig azonnal belecsap a dolgok közepébe. Tisztán kivehető basszus, egyszerű, de lendületes dob, aminek lassú lüktetésével kombinálva a gyorsabb riffek vasbeton alapokat képeznek Andy énekéhez, ami időnként fura módon az Angela korszakos Arch Enemyt is megidézte számomra. Az sem véletlen, hogy ez a dal nyitja a lemezt, mert az egyik legjobb szerzemény a többnyire magas színvonalú társai között is. A Poison Orange már nagyobb volumenű, jóval doomosabb formája a fémzenének, sztenderd jellegén felül pedig egyedül kellemes témái tudják emlékezetessé tenni, valamint az ismételten death metal közelibb elemek. A mérgező gázként kavargó Acid On My Skin rövidebb szerkezete, váltakozó tempója jobban áll a zenekarnak, mint a monumentális szerzemények, ezt gyorsan leszűrhettük már a lemez első felében. Ennek megfelelően az egyszerű megoldások okos keverékeként működő szerzeményre nem lehet panaszunk. Ugyanerre a kaptafára húzza fel a zenekar frissen nyúzott bőrből készült produktumát, ami All Our Failings címmel került fel a lemezre, ugyanakkor a nyitáshoz hasonlóan magas színvonalon. A brutális húzással megtámogatott dal folyamán vált világossá az is, mennyire passzol a zenekar albumához a választott borító, amely ugyanolyan puritán, mint amilyen monumentális is egyszerre, valamint realista és szigorú. A Poison Orange unalmasabb perceinek következtében félve vágtam neki a The Right To Crawl ismételten 6 perc fölé pofátlankodó játékidejének, de a dal változatosabb felépítése végül pozitív irányba mozdította ki szigorú mércémet és pusztán jó érzéseket hagyott maga után. Retró, már-már tradicionális doom vonaglással kezdődik a szintén hosszúra nyúló Violence Vanity And Neglect, amiről az oldal régebbi olvasói már sejthetik, hogy nem okozott nálam fennakadást, a death gépezet beindulásával pedig kifejezetten élvezetessé vált újfent egy nagyobb lélegzetvételő dal. Ezen felbuzdulva aztán a zenekar még összerántotta a befejező Catatonic című pokoljárást, minden eddiginél lassabban és hosszabban, ráadásul nem tették rosszul, mert depresszív, időnként skizofrén hangulatával tökéletes lezárása egy ilyen lemeznek.
Semmi extrát, pluszt nem tesz hozzá a The Crawling az ősök által ültetett, mély gyökereket vert műfaji kelléktárhoz, de meglévő sablonjait rutinnal, hozzáértéssel és őszinteséggel pakolta egymásra a neki tetsző módon, így bemutatkozva egy olyan lemezzel, mely akár az ötödik is lehetne a sorban. A 90-es éveket idéző, nagy súlyokat görgető, gonosz hangulatot árasztó death metal témák beágyazása szinte minden dalban beindítják a bólogató mechanizmust, így igazán eret vágó búslakodás helyett inkább egy szórakoztató, erős kiadványt tudhatunk a magunkénak az Anatomy Of Loss megismerése esetében.
