Celesterre
The Wild

boymester
2017. szeptember 27.
0
Pontszám
8


    Nagyon egyszerű beskatulyázni, néhány szóval letudni egy-egy metal zenei stílust, pedig a valóság mára az, hogy például csak a death metalon belül találhatunk annyiféle irányzatot, amennyi pattanás súlyt egy tipikus tinit, aki élete ezen szakaszában valóságos uborkává alakul a felnőtté válás küszöbén. Sokszor írjuk valamire, hogy elég tucat jellege van, de ez csak azt jelenti, hogy minimális eltérést mutat az átlagosnak tartott death metal lemezhez képest (arról ne is beszéljünk, hogy ez a magamfajta firkászok közt ugyanúgy bőven eltérhet). Ezek alapján ahány ember, annyi átlag és annyi stílus, de ha ez szerint próbálnánk különbséget tenni, hamarosan egy kellemes, béléssel ellátott szobában szürcsölgetnénk a narancsnektárt. Maradnak tehát a kötelező, de azért mindenki számára érthető kategóriák, death, black, doom és ezek mindenféle perverz kivonata, keveréke. Ha valaki azonban elég időt szán egyetlen vonalnak és kiforgatja a négy sarkából, akkor egy idő után elkezdi hallani a nüansznyi különbségeket, amik egy egyre nagyobbnak hatnak. Ugyebár az agysebész az agyat, a szemész a szemet ismeri jobban. Valószínűleg ez zajlott le elvont elmémben, miután lassan 10 éve kutatom, vadászom a doom metal zenekarokat, ebből is leginkább a tradicionális, heavy, epikus és melodikus irányzat képviselőit, éppúgy az élvonalt, mint Józsiékat a kocsmában, akik azért játszanak lassú zenét, mert nem tudnak gyorsabban pengetni, valamint csak annyi szöveget tudnak, hogy „díííjmonszgééééééééééééééét…”.
    Túltéve magatokat a szokásos bevezető rizsámon, hátra dőlhettek, mert rátérünk a Celesterre The Wild lemezének tüzetes boncolgatására is, amely folyamán megvilágosodik, miről is szólt az igehirdetés. Ráadásul Kedves Olvasók, olyan bandákba is belefuthattok útközben, amikbe korábban talán még nem sikerült…
    A Celesterre Hollandiában alakult 2010-ben egy összeszokottnak mondható társaság révén, akik korábban már több projektben is együtt kergették a tökéletes hangzás délibábját. Ezt kezdetben black metal vonalon képzelték el, majd a Celesterre közelebb sodorta őket a doom metalhoz. E folyamatot üdvözítették néhány külföldi írásban, miszerint a klasszikus és melodikus doom black metallal történő ötvözésének feltalálása és megformázása zajlott a zenekar háza táján hét év alatt, pedig a kulcs a banda zenéjéhez elhangzott már a bekezdés elején: hollandokról beszélünk. Én már általában nemzetiségek közötti árnyalatokat is hallok ebben a stílusban és ki kell jelentenem, léteznek tipikusan holland doom metal megoldások, amit a Celesterre vagy tudatosan, vagy csak a tulipánmezők tipikusan kibocsájtott vegyi anyagainak hatására, de ugyanúgy alkalmaz, mint sajnálatosan ismeretlen (Lords Of The Stone, Moon Of Sorrow, Doomcult, Hooded Priest, Tekhton, Spoken, Uur), valamint érthetően ismeretlen honfitársaik az elmúlt évtizedekben. Ilyen elem a sötét, melankolikus hangulat, a gyakran lazán odalökött, inkább narratív, mint énekelt szöveg és kissé karcos hang, valamint a gyakran feltűnő, leginkább díszítésül szolgáló női vokál. Black metalt hallani ebben épp olyan, mint a Figaro házasságában keresni a dupla lábdobot, egyszerűen csak nyomasztó légkörű, változatos, aprólékosan kidolgozott melodikus doommal van dolgunk holland módra, amiben akad összesen 2-3 percnyi blast beat, amit odahordott a helyi szélturbina, pusztán a változatosság kedvéért. A példákat látva azért nem túl gyakori ez a fajta kiadvány, épp ezért megbecsülendő a Celesterre lemeze, főleg, hogy világot nem vált, de újfent minőségi lemezzel toldották meg a fejemben körvonalazódott zenekarok hagyatékát. Nyolc dal sorakozik a lemezen, bőségesen kitöltött háromnegyed órában elterülve, az utolsó, hosszabb szerzeményt leszámítva átlagosan 5 perces játékidővel. Időnként ötletes, már-már progresszív hatású zenei megoldások, fogósabb énektémák, máskor nehéz riffek lendítenek tovább a közel azonos színvonalú dalok garmadáján, aminek meghallgatása után elégedettek lehetünk, még akkor is, ha egy hét múlva nem emlékszünk már a nevükre sem. A szép borító minden esetre hívogató, ha a névre nem is, a hangulatára mindenképp ráismerünk majd az első hangok után.
    Ettől függetlenül, aki szereti a doom metalt, az feltétlenül tegyen vele egy próbát, mert ha ráérez a The Wild hangulatára, új kedvencet avathat, ami megfelelő hangulat esetén jóval többet adhat annál, mint elsőre gondolnánk róla. Én minden esetre nagyon kíváncsi leszek a folytatásra, amire remélhetőleg nem kell sokat várni, mert a tehetség megvan, csak még erősebb dalokra kellene gyúrnia a holland fenegyerekeknek. Addig is jár az erős nyolcas. Ízelítőnek pedig álljon itt a lemez általam legjobban kedvelt dala, a Ramfight At Sundown