Sarah Ann és Adam Blake közös szenvedélye, a doom metal hozta össze valamikor 2010 környékén a formációt, de hivatalosan csak 2013-ban indítottak projektet Smoulder néven. A kanadai duó hosszú próbálgatás, dalírás után, kissé kibővülve tavaly kiadott egy The Sword Woman névre keresztelt demót, aminek hatására felforrósodott körülöttük a levegő. Az egyébként szintén kritikákkal foglalkozó Sarah kezdetben dobosként vett részt a munkálatokban, Adam pedig basszusgitárosként és énekesként, azonban gyorsan rájöttek, hogy ezen változtatniuk kell. Így került a hölgy egy epikus doom projekt élére, Adam maradt a basszusnál, a felvételekre magukhoz csábított Olórin tagok pedig annyira megtalálták a helyüket mellettük, hogy maradtak a kiadótól igencsak gyorsan berendelt és támogatott nagylemez erejére is, sőt, már hivatalos tagoknak számítanak. Ilyen Kevin Hester dobos, valamint Collin Wolf gitáros. A vastag hangzást megtámogatandó csatlakozott hozzájuk Shon Vincent, aki a klasszikus heavy metal világából érkezett (Gatekrashör, Ezra Brooks, Hrom, Manacle).
Térjünk azonban vissza pár szó erejéig a demóra, amelynek három dalával sikerült meggyőzniük a körülöttük lévőket, hogy nem csak hobbi gyanánt vettek hangszereket a kezükbe. A kiadvány nagyszerű elegyét nyújtotta az epikus heavy metalnak, hagyományos doomnak, ráadásul tette ezt olyan minőségben, amilyenre csak a nagyobb példaképek képesek. A Smoulder egyértelműen merít olyan zenekarokból, mint a Solstice, Atlantean Kodex, The Crypt Sermon, Cromlech, Gatekeeper, de már a borítóból kiindulva is tagadhatatlan elfogultságuk a Cirith Ungol irányába, akik ugyanúgy a fantasy világra támaszkodva gyártották kultikussá vált lemezeiket a 80-as években. A nagylemezen tűnt fel azonban még egy hasonlóság, egyértelmű rokonság, méghozzá Sarah révén, amin nagyon meglepődtem: biztos vagyok benne, hogy az énekesnő sokat hallgatta élete folyamán a Solitude Aeturnus diszkográfiáját, mert időnként Robert Lowe manírjainak hagyatékát véltem felfedezni egyébként meggyőző előadásmódjában. Mivel a demó nem túl régi és nem várt sikert hozott, így nem csoda, hogy két dalt át is emeltek a mindössze 38 perces debütálásra, de panaszt nem tehetünk a valamivel jobb hangzás és a legalább olyan jó, sőt még fantáziadúsabb új dalok miatt.
Ilyen új szerzemény például az Ilian Of Garathorm, ami megnyitja a kiadványt és azonnal nyilvánvalóvá teszi, hogy a csapat megérett a nagylemezre. A nagyrészt középtempóval menetelő metal himnusz képes azonnal hatni mind az énekdallamoknak, mind a zenei részeknek köszönhetően. Az egész album témavilágát a fantasy iránti rajongás határozza meg, ezt már korábban leírtam, viszont az kimaradt, hogy itt nem a szteroidmezőkön legeltetett lovak tején felnövekvő Conan, vagy a hátrányos helyzetükből hőssé avanzsáló hobbitok, giccsesen nemes tündék kapják meg maguknak az egyébként megérdemelt tiszteletet, hanem egy kevésbé ismert, de jelentős fantasy személyiség, Elric. A hatvanas évek végétől olvashatnak az albínó, testi és lelki defektusoktól szenvedő antihős kalandjairől azok, akik a műfaj igazi megszállottjai, mert megalkotója, Michael Moorcock apránként egy komplett világot épített fel a megosztó, de mindenképp eredeti személyiség köré. A cinikus, gyakran az elvártakhoz képest eltérő módon cselekvő főszereplő igazi kuriózumnak számít a fantasy irodalom történetében, s jellemének kettőssége ennek megfelelően hat a Smoulder zenéjére is, mely nemcsak a hősies tettek kidomborítására törekszik, de igyekszik megmutatni az elképzelt világok sötét oldalát is. Változatos témavilágától, nevétől függetlenül gyakran találkozhattunk Elric képével Michael Whelan illusztrátornak köszönhetően a Cirith Ungol borítókon is. Érdekesség egyébként, hogy az amerikai heavy/doom csapat tudatosan utalt nevében Tolkienre, miközben ők is ismerik a fantasy legmélyebb bugyrait. Ezzel céljuk leginkább az volt, hogy a rajongóknak a név ismerősen csengjen (ugyebár a Gyűrűk urát már akkoriban is sokan olvasták, igazi belépőnek számított a csodák világába).
A magasra tett lécet a már emlegetett demóról származó The Sword Woman tartja a megfelelő szinten, amit most ide tudok linkelni nektek. Időnként sajnos ez a korai hozzáférés hátránya egyébként, mert a legemlékezetesebb pillanatokról egyenlőre csak olvashattok, a hivatalos megjelenésig egészen április végéig várnunk kell még. Az egyébként is jól sikerült dal tehát nem sokat változott, de jóval magabiztosabb, erőteljesebb hangzással azért illő volt feltenni a lemezre.
A Cirith Ungol és a korai NWOBHM hullám iránti tisztelet tökéletes megtestesülése az anyagon található leggyorsabb dal, a Bastard Steel, ami egy jó öt perces heavy metal menetelés annak minden finomságával és sablonával. Szerintem Sarah éneke a gyorsabb tempóval veszít az értékéből, kevésbé tud megragadni, de ettől függetlenül ez sem egy rossz dal. A gyors és lassabb részeket egyaránt tartalmazó Voyage Of The Sunchaser sokat finomodott viszont a demóhoz képest, ami az előnyére vált. Tempója és hangulata megmaradt, azonban a letisztult gitárok és polírozottabb éneknek köszönhetően még hatásosabb lett.
Fura, hogy épp az album legrövidebb dalából, a Shadowy Sisterhoodból tudtam volna még elviselni plusz egy-két percet, mert ennek kapcsán jelent meg egy kis északi fuvallat a folkosra vett gitártémáknak köszönhetően. Némileg a hosszabb dalok utáni vágyamat tompítandó érkezik a The Black God’s Kiss, ami a lemez leghosszabb, legsötétebb és leglassabb szerzeményeként, valóban epikus doomként működve zárja le ezt az igencsak erős bemutatkozást.
A fantasy témájú metal, vagy bármely felsorolt zenekar rajongójának szemrebbenés nélkül ajánlható a Times Of Obscene Evil And Wild Daring, mert a Smoulder anyagát bátran odatehetik a gyűjteményükbe minősége okán. Lehet, hogy megérte volna még egy kicsit ülni a dalokon, formálni, alakítani őket, de a zenekar helyében valószínűleg mi is azonnal kaptunk volna a lehetőségen, ha stúdióidőről és váratlan sikerről van szó…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
