Space God Ritual

The Unknown Wants You Dead! (2019)



    Két dolog miatt volt nekem mindig szimpatikus az oregoni Space God Ritual csapata: az első az, hogy doom metalban utaznak, a második pedig az, hogy olyan tisztelettel viseltetnek ihletforrásuk után, ahogyan kevesen. Ez a forrás H.P. Lovecraft irodalmi munkássága, ami ugyebár lassan lerágott csont még a metal világában is, azonban az amerikaiak az író eredeti szándéka szerint kívánják érvényesíteni a nem mindennapi rémtörténeteket. Ugye a legtöbbünknek Lovecraft hallatán a Cthulhu-mítosz és a Necronomicon könyv ugranak be, azt viszont már jóval kevesebben tudják, hogy ilyen mítoszt a szerző sosem teremtett és valószínűleg nem is állt szándékában, a könyv pedig pusztán egy laza kapocs volt történetei között. A csápos óriás szörnyek gonosz démonokként, okkultista szertartások hivatalos vendégeiként élnek bennünk, miközben Lovecraft sosem adott szándékot létezésüknek, legalábbis olyat, amiben az emberekkel bármiféle kapcsolatba kívántak volna lépni. Írásainak pont az volt a lényege, hogy az entitások számára mi nem jelentünk semmit. Létezésünk eltörpül a kozmosz hatalma és ismeretlensége mellett, az ember pedig legfeljebb olyan szinten vesz részt a lények hétköznapjaiban, mint a miénkben a tenyerünkre tapadt apró baktérium, amiről sosem szerzünk tudomást. Valódi filozófiájában nem létezett jó és gonosz, mivel alapvetően az ateista nézeteket tartotta az egyetlen elfogadható szemléletnek a mindenséget illetően csekély tudásunk és jelentéktelenségünk okán. Az enyhén szólva is emberkerülő író kiterjesztette a totális reménytelenség óceánjában fuldokló magányosságot, amivel a folyamatosan interakcióra és társaságra vágyó emberben elültette a rettegés magvát.


    A Space God Ritual immár ötödik alkalommal kalauzol el minket ebbe a hitehagyott és ürességtől tátongó világba The Unknown Wants You Dead! című új anyagával, ami egyértelműen eddigi fejlődésüknek legékesebb bizonyítéka. Munkásságuk a szimpátia ellenére sem mindig tudta megugrani az ingerküszöbömet, viszont a friss anyagnak megvan rá az esélye, hogy az év leghangulatosabb, legvarázslatosabb okkult heavy/doom metal cucca legyen. A zenekar kifejezés alatt egyébként egy duót tisztelhettünk éveken át: Brendan Butler volt felelős a hangszeres szekcióért (de az énekbe is besegített), Alexander Olaff pedig a hangját adja a végeredményhez. Ez a formáció azonban most megszakadt, Olaff jellegzetes énekhangját ezúttal Yohan Sebastian Glamour aláfestő zenéje kíséri, valamint csatlakozott hozzájuk Owl, aki a különböző betétekért felel (csengő, harang, billentyűk). A korábban pszichedelikus elemekbe való temetkezés és torzítás háttérbe szorult, itt egyfajta proto-doom irányba indultak el, amiben a 60-as, 70-es évek horrorfilmjeinek hangulati örökségét ötvözik a mester rémtörténeteivel.




    A lemezre került 11 tételből az első egy rövid, hangulatos intróként szolgál, valamint akad két rövidebb átvezető is, így a tényleges szerzemények átlagosan 6 perc környékén mozognak, amit alaposan ki is használnak. Az összképből még így is kiemelkedik számomra a Culte Des Ghoules, ami a horrorba képes visszacsempészni némi blues hangulatot is, valamint a Strange Blood, mely egy súlyos rituálévá változik a végére. Két negatívumot viszont kénytelen vagyok megelíteni a lemezzel kapcsolatban: hiába szeretem a doom metalt, a végére már kicsit sok volt. Legalább egy dalt nyugodtan lecsúsztathattak volna a következő albumra, mert hiába a minőség, a jóból is megárt a sok. A másik dolog, hogy a közzétett dalok elé berakták ezeket a felolvasós részeket, amit itt is láthattok. Nyugalom, az albumon ezek nincsenek, a zenészek erősen megkérdőjelezhető színészi játékát pedig szerencsére elfelejthetitek, marad helyette a zene színpadiassága és eleganciája. A kiadványt leginkább a Witchfinder General, Pagan Altar, Cirith Ungol, Angel Witch és Trouble rajongóknak tudom ajánlani!


szeptember 20.,
szeptember 24.,