Crypt Sermon
The Ruins Of Fading Light (2019)

    Minden tiszteletem és rajongásom megérdemlik az olyan zenekarok, mint a Below, Spirit Adrift, Monasterium, a svájci Pylon és a rövid felsoroláshoz ténylegesen most kapcsolódó amerikai Crypt Sermon, mert bevállalják a hagyományokat és mindemellett minőséget képviselnek. Az elmúlt tíz évből csak ezt a néhány zenekart tudom kiemleni, mint megbízhatóan tevékenykedő új csapatot egy adott műfajon belül, mivel egyéb reménységeim (Cross Vault, The Temple és még sokan mások) fényévekre vannak egy új lemeztől, a többi megjelenés pedig inkább rutinos vén rókákhoz kapcsolódik. Ezen túl nincs más, csak egy lemezes bandák (azért akadnak ígéretesek – Acolytes Of Moros, Fallen Idol, Famyne, The Human Condition) és rengeteg demó, single, EP, melyeknek évek óta készülnek a beígért folytatásai... 2010-től például (csak az enciklopédia adataira támaszkodva) laza 5000 új black metal csapatot tarthatunk számon és böngészhetünk (ebben nincs melodikus, szimfonikus és miegymás...), death metalból szerény 2500-at szintén a stílus csupasz megjelölése alapján (semmi brutális, technikás és progresszív), erre jut nekünk 150 újnak nevezhető doom metal banda, amiből 10-15 zenekarra süthetjük rá, hogy az epikus doommal próbálkozik és bizony én erre tudom szemrebbenés nélkül rásütni, hogy underground... Szóval tucatnak titulálni egy-egy megjelenést a műfajon belül pont akkora hülyeség, mint legyinteni a napfogyatkozásra, miszerint látunk még sokat. Ennek az alacsony számnak egyéb oka is akad: az epikus heavy/doom metal az egyik legnehezebb műfaj súlyos kritériumai miatt. Kell egy kiemelkedő énekes, egy olyan gitáros, aki a legegyszerűbb hangokból tud nehéz riffeket faragni. Továbbá nem árt a kalandozó kedvű basszer és a bőrök mögé egy olyan dobos, akinek minden egyes ütésébe képes beleremegni a hangfal. Egyszerű, tiszta dolgok ezek, amik pont, hogy a legnehezebben kivitelezhetők egy kiváló dalszerző és a teljes elkötelezettség nélkül, tehát itt igazán szükség van a bolygók megfelelő együttállására. 


     Úgy tűnik, hogy az amerikaiak esetében egész jól összeálltak ezek a tényezők, aminek már a bemutatkozásuk is bizonyságot adott, mivel a 2015-ös Out Of The Garden az év egyik legcombosabb doom metal anyaga lett. Meg is nőttek az elvárások a bandával kapcsolatban, ám a folytatásra csak most szánták el magukat, miután alaposan megturnéztatták és kihasználták a sikereket, amin szerintem még ők is meglepődhettek. Ha követünk egy zenekart lemezről lemezre, akkor általában minimum azt a szintet várjuk el, amit már sikerült egyszer megugrani, így voltam ezzel a Crypt Sermon esetében is. Fenséges heavy metalba burkolt, a fent említett receptnek megfelelő anyagokat nagyon ritkán kapunk tehát, a The Ruins Of Fading Light szerencsére nem okozott csalódást, még ha nem is minden pillanatával lehetünk elégedettek.


     A Brooks Wilson által vezetett zenekar bátran jelölheti meg magának példaképként (meg is tették promós levelükben) a Candlemasst, Solitude Aeturnust és While Heaven Weptet (bár az ő hatásukat nem igazán hallom), mert egyértelműen az ő nyomdokaikba kívánnak lépni. Pont ezért meglepő az albumot nyitó The Ninth Templar (Black Candle Flame) című tétel, ami rövid szintis bevezetője után igencsak agresszíven ront nekünk. Egyértelműen a Memory Garden féle power vonalra hajaz a dal, aminek könnyed refrénje azonban gyorsan meghozza a várt epikusságot is. A Key Of Solomon az eddigi egyetlen közzétett dal a szeptemberben megjelenő nagylemezről, ami biztosan nem véletlenül lett kiválasztva, mivel egy modern kori epikus heavy/doom himnuszt tisztelhetünk benne. Témáját, hangulatát tökéletesen eltalálták, a refrén pedig együtt éneklős, ahogy azt a műfaj megkívánja. A hallgatása közben tűnt fel igazán, hogy ez az anyag összességében kaphatott volna ennél szebb borítót, igaz most is Wilson munkáját láthatjuk, mint korábban. A monumentálisabb időkerettel megáldott Our Reverend’s Grave a heavy metalos kezdés és lassabb folytatás minden erényét egyesíteni tudja, közben pedig bebizonyítja, hogy a zenekar nemcsak megugrani tudta a szintet, amit korábban felállított magának, de konkrétan tud fejlődni minden területen. Amire leginkább szükségük volt, az Wilson énekhangjának árnyalása, ami itt is sikeresen megmutatkozik. Az Epochal Vestiges rövid felvezetése után a Christ Is Dead vezet minket tovább a felismerés ösvényén, hogy erre az albumra érdemes volt várni. Első hallgatásra kedvenc lett belőle, de még sokat fog forogni az egész produkció. Hossza ellenére szórakoztatóbbnak, könnyedebbnek mondanám a szerteágazó The Snake Handlert, amiben a Steve Jansson, James Lipczynski gitáros páros teszi oda magát teljes mértékben és kényeztetik el azokat a füleket, akik habzsolják a finom gitártémákat. Ezek után két újabb átvezető következik rövid játékidővel, amiknek értem a középkori hangulat megteremtésére való törekvését, de teljesen feleslegesnek tartottam, mert megtörték az anyag egészséges lendületét. A játékidőt azért nem ezek teszik ki szerencsére, mert a teljes anyag így is hosszabb az elődjénél és megközelíti az egy órát. Ebben nagy segítségére van az utolsó két dal, a Beneath The Torchfire Glare és a címadó, ami nem alibizésként került az album végére, ahogy azt sok zenekarnál tapasztaltaltam már. A Beneath esetében éreztem némi Solitude Aeternus áthallást, de a fene ott eszi meg, mert mégiscsak egy már nem létező legenda maréknyi örökségéről van szó, amit illik ilyen minőségben ápolni, a The Ruins Of Fading Light pedig az a nóta, amiben Wilson igazán felnőtt a szememben, mint énekes. Itt az ő teljesítménye teszi a dalt a lemez újabb ékkövévé.
     Az átvezetők tehát nem túl célszerűek, a dalok közt is vannak minimális különbségek, de ettől függetlenül a zenekar a műfaj új generációjának vezetői között tudhatja magát immár a második nagylemezével. Csak remélni tudom, hogy az alapos munka, ami érezhetően itt is jelen van, rutinnal és gyorsabb munkatempóval is párosul majd a jövőben, hogy ne kelljen megint éveket várnunk egy hasonló színvonalú anyagra. További dalokig pedig itt a Temple Doors, amivel már a demó megfogott magának 2013-ban.


Crypt_Sermon_The_Ruins_Of_Fading_Light_2019
Kiadó:
Stílus:
epikus heavy/doom metal
Értékelés:
 
Pont
: 9 / 10
 
Külalak
: Gyönyörű
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.The Ninth Templar (Black Candle Flame) (5:05)
2.Key Of Solomon (5:55)
3.Our Reverend's Grave (7:10)
4.Epochal Vestiges (1:49)
5.Christ is Dead (6:40)
6.The Snake Handler (9:11)
7.Oath Of Exile (1:46)
8.Enslave the Heathens (1:17)
9.Beneath the Torchfire Glare (7:23)
10.The Ruins of Fading Light (8:51)
Írta:
boymester
2019. július 12., péntek, 09:23
Facebook:
pandeamonium 2019. július 19., péntek, 02:59
pandeamonium
Csatlakozott:
2014. március 15.
Hozzászólások: 14
Na, ezt gyorsan kihoztad, pedig messze még az ősz. Nem is illene annyira a hererohasztó nyárhoz az epikus doom, de az elmúlt napokban szerencsé(m)re alábbhagyott a kánikula, úgyhogy... :-)

A debüt tetszett anno, aztán kicsit elvesztettem a fókuszt a bandáról és inkább a Sorcerert meg a Below-t hallgattam sokat. Kár, hogy ennyire kevés a VALÓBAN izgalmas anyag ebben a zsánerben - annak ellenére, hogy az elmúlt években kicsit erőre kapott a színtér. (Hogy itthon viszont mikor lesz legalább egy valamirevaló doom bandánk, annak nem sok esélyét látom, hisz sosem jártunk az élen e műfajban. Ez is megérne egy tanulmányt, hogy mi lehet az oka, pedig hát nem vagyunk éppen egy optimista, derűlátó nemzet, haha!)

Szóval köszi a színvonalas kritikát!
Koncertek
FEZEN Fesztivál 2019
július 24.,
MÁV Pálya
Neurosis, Yob, Negative Approach, Kowloon Walled City
július 24., 18:30,
Akvárium Klub
Iggy Pop, Cruel Hearts Club, Black Bartók
július 24.,
Budapest Park
Skunk Anansie, Holy Chicks
július 31.,
Barba Negra Track
továbbá
© 2001-2019 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.124 seconds to render