Metallus
Funeral Of The Sun

(Zenekar • 2023)
boymester
2023. július 10.
0
Pontszám
10

Igyekszem, nagyon igyekszem aktuális lenni. Megfelelően reagálni az új elképzelésekre, friss ötletekre és kreatív megoldásokra, de a nap, a hét végére mindig sikerül ugyanott kikötni: a végzet hegyének árnyékos oldalán, ahol épp ház nagyságú kövek zúgnak lefelé a fülem mellett, jelezvén, hogy a vulkán épp készül felfalni az egész világmindenséget. A hagyományos doom mindennek mondható, csak újszerűnek nem, de egy jól sikerült anyag éppúgy összeszorítja a szívem, mint amikor először hallottam meg a riffek eme igazi réteg zenének mondható ágát. A tizenegy-két évesen bekövetkezett azonnali Sabbath szerelem soha nem fog elmúlni, ez nagy eséllyel a sírig kitart, mivel nem Ozzy Osbourne néha zseniális, máskor inkább csak fura hangja, vagy az egyébként nagyszerű hangszeres játék az, ami miatt nem tudom megunni, hanem az a teljesen egyedi, kifacsartan keserű, realista hangulat, amit számomra az első pillanattól áraszt ez a fajta zene. Valahogy olyan az egész, mint egy munkás negyed kocsmájának száz éve kopó, sáros fa padlójának pora, ami nemcsak a rá öntött olcsó töményet szívta magába, de az itt járt szerencsétlen emberek létezésének, útkeresésének, bánatának minden esszenciáját. Ez az alaphang átüt mindenen, legyen szó olyan közkedvelt témákról, mint a magány, vagy akár a klasszikus, angolos rémtörténet. Ahogy egy atmoszférikus black metal lemez keresi a létezés értelmét egy erdei tisztás hajnali ködfátylának szépségében, úgy keresi a doom az értelmet, a valót, súlyos témákkal nyomatékosítva, hogy ez bizony nem játék. Ezt az érzést váltotta ki belőlem hosszú idő után most egy újnak mondható zenekar, az egyszerű névvel ellátott, büntetően ronda borítóval bemutatkozó Metallus

A formációról nem lehet túl sok információt összeszedni azon kívül, hogy valamikor 2018 környékén álltak össze, azóta aktívan lépnek fel nagyrészt hazai minifesztiválokon és igyekeznek csatlakozni az utóbbi évtizedben igencsak erőssé vált lengyel doom metal élethez. A 90-es években volt az országnak elég sok underground kincse ebből a stílusból, de leginkább a death/doom vonalon mozgó kultikus demók, elfeledett bandák korszaka volt ez (más közép-európai országokhoz hasonlóan). Most azonban barátainktól olyan projektek záporoznak a világra, mint a Cursed Coven, Evangelist, Schema, Rosary, Monasterium, CrossRoad, Moonstone, Devil In The Name és még sokan mások, épp olyan földalatti életet folytatva, ahogy azt a black metal tekintetében is megszokhattuk. 

Tehát remek tradicionális doom metal, epikus felhanggal megtoldva, szerencsére kerülve a modorosságot. A banda trióként működik, ami gyakran nagyon jól el tud sülni, ha okosan gazdálkodnak a hangokkal és jelen esetben ez meg is valósul. Az énekért Hells Mage és Doom Lord a felelős, akik egyben a basszust és elektromos gitárt is kezelik. Ízes, reszelős riffeket kapunk, melyek körül hol közvetlenül csatarendbe állnak a morajló pendítések, máskor pedig kedvemre valóan kalandoznak. A hangzás kellően karcos, mély és erőteljes, így összességében hozza azt a hangulatot, őserőt, amit a bevezetőben próbáltam közelebb hozni nektek is. A két dalnok hol váltva, hol kórus módjára szórja ránk okkultizmussal átitatott, természetesen sablonos, de pont így megfelelő szövegeit, bőséggel teret adva a zenének is. Külön említésre méltó még, hogy a vokál ugyanúgy élő hatású, mint a lemez többi része, ami számomra közelebb hozza az egész produkciót. Van egy elképzelésem arról, hogy milyen módon szeretem hallgatni ezt a fajta zenét, ehhez elég közel áll a csapat. Egyetlen dolog nem jön át teljesen, ez pedig War Drum dobolása, ami jó helyen, megfelelő módon lett kivitelezve, azonban a kelleténél tompábbra lett keverve. Az ének, riff kombó akkor pofoz fel igazán, ha kellően odacsap mellette a dobos is. Az erővel talán nem volt probléma, úgy gondolom, hogy a felvételek során bújt el valahova az az energia. 

A hangzáson túl a dalszerzést kell még méltatnom, mert ugye jó dalok nélkül egy doom lemez a megveszekedett kínkeserves unalom. Ez a Funeral Of The Sun során messzire elkerül minket, pedig akadnak monumentális szerzemények, finoman fogalmazva. A helyzet az, hogy ebből a dalcsokorból két lemezre is futotta volna. Másfél órán át sorakoznak a 6-9 perces doom metal himnuszok, 12 dallal hozzájárulva a műfaj eddigi repertoárjához. Nem egyszerű feladat végighallgatni, de valóban nem éreztem egyik tétel hallgatása közben sem, hogy bármi felesleges lenne benne. Legutóbbi információim szerint egyébként két CD-s formátumban, limitált számban is beszerezhető lesz az anyag.

Nemcsak a mennyiség, de a minőség okán is eszembe jutott róla a jó öreg Reverend Bizarre. Ha a finnek neve még most is bizalomgerjesztőn cseng valaki fülében, valamint nem rezzen össze sem a Saint Vitus, sem a Candlemass féle muzsikáktól, az megtalálhatja magának a Metallus képében az új kedvencét. Én most is megszállott vagyok és ezt egy kövér pontszámmal be is bizonyítom, mert nem hiszem, hogy ennyire hiteles és megkapó klasszikus doom lemezzel összefuthatok még ebben az évben.

Hexvessel Hexvessel
április 24.
Akela, Innistrad Akela, Innistrad
április 25.