Spillage
Electric Exorcist (2021)

2012-ben egészen oda voltam az Earthen Grave nemű zenekar bemutatkozásáért, amit Tony Spellman gitáros hozott össze. Az egyenesen a Black Sabbathból táplálkozó heavy/doom metalt dobták fel igazán slágeres refrénekkel és egy kezdetben idegennek tűnő, de végül nagyon jól működő hangszerrel, a hegedűvel. Tökös dalok, hatalmas szólók jellemezték a kiadványt, aminek egyetlen hátulütője volt, borzalmasan hosszú lett és töltelékdalokat is sikerült átmenteni a végső verzióra. Aztán a zenekar eltűnt, vele együtt ez a fajta hangulat is. Mindez azonban látszólagos eltűnés volt, hiszen a csapat egy része a papírforma szerint régebb óta létező Spillage projektbe vándorolt át. A formáció ugyan 2002-től datálja magát, igazán akkor kelt életre, amikor Tony ide fordította az energiáit. Nem is kellett sokat várni az első lemezre, ami 2015-ben jelent meg a zenekar nevét viselve. A ronda borító és a gyenge hangzás nem segítette hozzá a kiadványt a sikerhez, pedig igazán erős dalok kaptak rajta helyet. Több volt a heavy metal, kevesebb a súlyos riff, de mindenképp érdemes volt meghallgatni. Legalább arra jó volt, hogy a folytatást várjam, ami csak 2019-ben szabadult rá a világra. Ismét vállalható anyag született, azonban az évek során a zenekar némileg átjáróházzá változott. Billy McGuffey személyében új basszer érkezett. A gondok azonban az énekesi poszton jelentkeztek: a csapattal régóta együttműködő Lothar Kellert egy rövid ideig a The Skullban is tevékenykedő Mark Weiner váltotta, de ő sem bizonyult állandónak. A felvételek előtt végső megoldásként érkezett Elvin Rodriguez, aki elég jól hallhatóan nem találta még meg tökéletesen a helyét ebben a közegben. Elődei tisztább, már-már epikusabb vokálja után karcosabb vonalat képviselt, amihez úgy gondolom a friss korong dalai illenek a legjobban. A vonal maradt a Sabbath, Pentagram, Saint Vitus, The Witchfinder General, Pagan Altar féle heavy/doom, amit ezúttal is a Trouble gitáros legendája, Bruce Franklin producerelt.

Na, ez szép hosszú bevezető, de legalább láthatjuk, hogy tapasztalatnak nem leszünk híján. Ráadásul ténylegesen elmondhatjuk, hogy a Spillage háza táján teljes mértékben összeállt a kép egy remek lemezhez, bár a borítótervért még most sem jelölném őket semmilyen díjra. A zene legegyszerűbben tehát heavy/doom metalként írható le, de ugye sosem ennyire szimpla a helyzet. A csapatban mindig is ott bújkált némi epikusság, ami az új énekes ellenére sem veszett el, de ugyanez igaz az NWOBHM gyökerekre és az ősi, megkerülhetetlen hard rockra. A példaképek listája rögtön kibővülhet olyan nevekkel, mint DIO, Deep Purple és Uriah Heep. Megnőtt a dalok hossza az első két kiadványhoz képest, így visszatérhettek a faldöntő, bólogatós témák és a hagyományos, ízes gitárszólók. Ennek kifejezetten örülök, mert Tony Spellman bizony az Earthen Grave óta nem volt ilyen jó formában! Nem is kezdődhet mással a korong, mint egy monumentális heavy/doom slágerrel, magával a címadó Electric Exorcisttel.

A klasszikus ízeket, a hosszú dalt illik leöblíteni valami könnyedebbel, ezt a célt szolgálja a jóval rövidebb, de eszközeiben nem különböző Heaven On Earth című dal. Már a nyitásnál is megjelent, de itt még fontosabb szerepet kap a Hammond orgona hangja, ami ebben a tételben leginkább kísérőként jelenik meg, viszont több helyen komoly feladatot is kap. Innen a Purple párhuzam és a feleszmélés, hogy mekkora hiány maradt ezen a téren Jon Lord után a világban. A középtempóval nyitó, majd lassan doomba süppedő Mirror Black is nagyszerű szerzemény, melynek vége már-már balladába illő. Ezek után változik kicsit a kép: a Book Of Secrets újfent a hosszú, kalandos utat bejáró tételek világába kalauzol minket, miközben Frankenstein és a szörny témakörét éleszti újjá.

Hazudnék, ha könnyed zenének nevezném, sőt, már kicsit sok is ez a játékidő. Öblögetésre szánták az Erased nevű rövidebb tételt, melyben egy kicsit az ének sokaságát tartom zavarónak, de ettől függetlenül igazán belevaló hard rockegyveleg. Nagyon jól összerakott, dallamos tétel lett a pszichedelikus balladaként funkcionáló Real és az azt követő power/doomos Pharaoh’s Revenge is, ennek ellenére egy elég furcsa dal vált a kedvencemmé a kiadványról. Ez nem más, mint a Look At Yourself, ami ellentmond a szokásos doom metal lezáró tételeknek.

Annak ellenére, hogy a Spillage nem a tipikusan depresszív vonalat erősíti varázslattal átszőtt dalaiban, még így is meglepőre sikerült ez a szerzemény, mert egy igencsak gyors, lüktető hard rockkal találjuk magunkat szembe. Érződik rajt az örömzenélés és leginkább a Deep Purple, Uriah Heep féle improvizációkra, rögtönzésekre emlékeztet. Főszereplővé válik benne természetesen a Hammond hangzás is, valamint vendégénekesként megjelenik a csapatot máig támogató Lothar Keller is. Szinte hihetetlen, de a billentyűk és a gitárok “párbeszédei” még most is olyan frissnek és élénknek hatnak, mint amit a ’70-es években tapasztalhattak azok a szerencsések, akik a korai Purple előadásban hallhatták a Space Truckin’ jammelős, 20-25 perces verzióit, az ének terén pedig a Uriah Heep féle Sunrise lehetett a példa a ’72-es The Magician’s Birthday lemezről. Remek tiszteletadás ez mindkét alapzenekarnak, amit ötperces játékidején túl is elhallgattam volna.

Kifejezetten jól sikerült tehát a Spillage új korongja, amit egyaránt tudok ajánlani a hagyományos doom kedvelőinek és azoknak, akik hiányolják a régi jó hard rock slágereket.

Temple of Torment
december 02.