The Lone Madman

Let The Night Come (2019)

Nem rohantam a boltokba az azonnali folytatást és teljes lemezt követelve, amikor 2016-ban meghallottam a finn The Lone Madman Dreary Task című EP-jét, de túl sok agyalás nélkül betettem őket abba a kabátzsebembe, ahol a “lehet belőlük valami” zenekarokat szoktam tárolni. Ezt nagyon egyszerű, mégis hangulatos doom metaljuknak köszönhették, ami egyértelműen reflektál az egykori pályatárs Reverend Bizarre munkásságára, de emlékeztetett a The Wandering Midget bemutatkozó anyagára is, amin kedvenc dalom is szerepel tőlük (Family Curse). A közel album hosszúságú EP nem vonultatott fel földrengető ötleteket, de olyan stabilan adagolta a mára kézzel foghatóan markáns, tipikus finn doom metalt, hogy nem is felejtettem el a nevüket a mai napig.

A tavalyi év második felében aztán eljött az idő és letették az asztalra első nagylemezüket. Természetesen rárepültem a Let The Night Come anyagra nem kis elvárásokkal és hosszú percekig ültem a rögtön a címadóval nyitó album mellett csillogó szemekkel, finoman bugyborékoló nyáladzással… Vártam a revelációt, a kegyetlen riffeket és a kifinomult éneket, ami magasan a hegyek fölött lépked pátoszával, de az valahogy nem akart megérkezni és a lemez gyorsan háttérbe került egyéb tevékenységek mellett. Félretettem, hogy majd foglalkozok vele és bemutatom nektek, de aztán mindig jött egy érdekesebb, jobb anyag, vagy olyan promó, amiről mindenképpen illett recenziót készíteni. A mai unalmasabb délutánon került újra kezembe a Let The Night Come és volt időm végiggondolni, hogy mi okozta a mellőzését és a lelkesedésem csökkenését. A finnek bemutatkozása ugyanis nem rossz anyag: pusztán rendkívül hangulatfüggő. Rendkívül kényesen egyensúlyoz az érdekes, erős témáival a teljesen érdektelenség határvonalán, ami leginkább a hosszú, kevés tartalommal feltöltött daloknak köszönhető. A címadóban például hiába kapunk néhány igazán nagyszerű tradicionális gitártémát, hiába nagyszerű az ének, ha a 11 percből 5 érdektelenséggel telik. Ilyen méretekben gondolkodott anno a Reverend Bizarre is, de ott olyan súllyal, hangulattal alapozták meg a leglassabb, legmonotonabb részeket is, hogy azok bőven kitartottak a dalok teljes játékideje alatt. Itt gyakorlatilag a refrén is a dal második felében kerül elő. Jóval szerethetőbb a remek riffekkel nyitó The Downfall, ahol sok kellemes dallammal is találkozhatunk, ugyanakkor az énekben rejlik sok esetben a gyengesége is: akadnak feleslegesen, bántóan magas hangok.

A harmadikként felcsendülő Häxan bizalomgerjesztő 7 és fél percével jóval kevesebb felesleges időhúzást kapunk, ráadásul egy olyan kérdésre is választ adnak, ami már régóta foglalkoztat: milyen lenne doom metalban a fuvola hangja? A válasz egyszerű: baromi jó, úgyhogy ebből kérek még! Könnyed indulása után a Häxan egészen erős tétellé növi ki magát és végre azt kaptam, amit elvártam ettől a projekttől. A záró House Of Mourning sem okozott csalódást, bár itt megint felkúszunk a bűvös 10 perc fölé. Meghallgatása után csak arra tudtam gondolni, hogy vajon mi a fenéért nem teljesítettek így az első két dal során? Az ének ugyan valamelyest előrébb van tolva, mint kellene, de Turkka Inkilä orgánumát nagyon jó volt hallgatni. Az jutott róla és a zenéről is eszembe, hogy olyan, mint egy belassított NWOBHM szerzemény a 70-es évek legvégéről…

Újabb fejezet vette kezdetét tehát a finn doom történetében a The Lone Madman megjelenésével, de sajnos a bemutatkozásuk nem lett olyan erős, mint amire vártam. Kellemes hallgatni való, viszont az első két tétel közel sem sikerült olyan tartalmasra, mint azt elvártam volna, igazából a kiadvány második fele sikerült igazán biztatóra. Továbbra is maradnak a “lehet belőlük valami” zsebben, ahonnan remélhetőleg sikerül majd előrébb lépniük idővel.

április 30.,
május 04.,
május 08.,
május 11.,