The Temple
Of Solitude Triumphant (2022)

Thessaloniki környékén valami furcsa kendert termelhetnek, mert nemcsak belassulnak tőle az emberek, de hirtelenjében doom metal bandát szeretnének alapítani. Elsők között szorgalmaznám a cucc nemzetközi forgalmazását és terejesztését, de sajnos ezen a tájékon sem megy minden zökkenőmentesen. Hogy másképp fogalmazzak: ez a görög vidék a soha be nem tartott ígéretek, az idejekorán földbeállt projektek gyűjtőhelye is egyben. Gondolok itt olyan zenekarokra, mint a bizalomgerjesztő debütálás után vegetálásba kezdett Wishdoom, az egyetlen demóval rendelkező Dark Path, Ominous Sky, Almost Heaven és a kedvencem, az Orion’s Void. Ez utóbbiból született meg a The Temple már 2005-ben, hogy aztán 11 évre rá megjelentesse első lemezét (Forevermourn, 2016). A korai demós dalok szintén nagy kedvenceim a mai napig, azonban a lemez amolyan langyos vízként, kissé túlnyújtott dalokkal vánszorgott el mellettem és az akkori HP mellett egy erős közepes értékeléssel (6.7). Az ottani hozzászólásomnál úgy jellemeztem a lemezt, mint “epicus doomicus melancolicus”, mivel egy igencsak lelki parkolópályára állító, különösebb izgalmak nélküli stílusgyakorlatnak mondhatnánk. Vártam is, hogy a The Temple korrigál, javít és visszatér korai önmagához, legalábbis ami a görögös ízvilágot jelenti, mert az eléggé egyedire sikerült (pl. Ena To Helidoni c. demós dalban).

Az Odüsszeia felfedezése helyett azonban maradtunk a sablonosabb témáknál, de szerencsére ezúttal jóval hangulatosabbra sikerült az anyag. A kezdetleges Candlemass rajongást nyilvánvalóan átértelmezték és ezúttal sokkal inkább az Isole, Scald, While Heaven Wept kedvelőinek címezték a dalcsokrot. Ez az infó nem lényegtelen, hiszen amíg Edlingék alapvetően táplálkoznak a klasszikus heavy metal muzsikából is, itt már csak a csupasz, pátoszban tobzódó epikus doom marad, ahogy az az említett zenekaroknál is jellemző (While Heaven Wept esetében természetesen az első lemezekről beszélünk).

Régi elvárásaim, reményeim tehát szertefoszlottak, azonban a tényleges zenekarrá alakult The Temple egy más, szintén elhanyagolt területen tudott jól teljesíteni. Az anyag csupaszságát, nehézségét már maga az a tény is alátámasztja, hogy az alapvetően hallgatóságot próbára tevő anyagokra specializálódott I Hate Records berkein belül találták meg számításukat. Szükségünk is van a türelemre, ami egyeseknek meg fog térülni, mások kidobott időnek érezhetik. Az Of Solitude Triumphant hallgatása közben ugyanis csak egyetlen kép rajzolódott ki bennem: a képernyőn látható figura azzal az egy szál gyertyával a koromsötét kolostori kerengőben rója a köröket, miközben a létezés legalapvetőbb kérdésein rágódik. Csak ezek után olvastam a digitális anyag mellékletét, ahol megjegyzik, hogy koncepció is húzódik a lemez mögött, méghozzá igencsak hasonló gondolatmenettel. Az egyházi kórussal bevezetett album dalai tehát a nagyon lassú és a lassú tempó között őrlődve szántják végig az idegrendszerünket, amihez viszont nagy segítséget nyújt számára az igencsak jól eltalált hangzás. A sebesség ellenére a gitárok súlyosak és nyomasztók, a nagyrészt kórusban érkező ének pedig megadja a túlvilági élményt.

A hallgatást a közel 50 perces játékidő sem könnyíti meg, de akinek nem okoz nehézséget egy ilyen anyag megkedvelése, az a hosszúság miatt sem fog panaszkodni. Akárhonnan is nézem a banda zenéjét, folyamatosan kétségek között őrlődök, hiszen amit hallok, az jól esik és tetszik, de nem hagyhatom szó nélkül azt, hogy ezt a korongot nem lehet bármikor, bárhol elővenni. A megfelelő hangulatban, pillanatban aranyat érhet, máskor pedig egyetlen legyintéssel félretehetjük. A dalok közt is akadnak különbségek bőséggel: a bevezetés után érkező The Foundations például a maga 10 percével igazán unalmasra sikerült, míg a hozzá hasonló felépítésű Reborn In Virtue vibráló gitártémái és epikus áhitata azonnal magával ragadott. A Profound Loss lendületesebben kezdődik, viszont az ének szépen vissza is húzza a szerzeményt. Sajnos míg a gitárok első osztályú munkát végeznek, a vokál rendszerint jellegtelen és kevés megjegyezhető dallamot tud felmutatni, de ez szinte az egész lemezre érvényes. Ezt a már nyilvánossá tett A White Flame For The Fear Of Death esetében is letesztelhetitek… Szerencsére az utolsó két monolit ismét a Reborn In Virtue útját követi és fogósabb témákat használ, így azért nem kell teljesen leírni a produkciót.

Nagyon szerettem volna szeretni az Of Solitude Triumphant lemezt, de a remek gitármunkán kívül nem sok mindenre fogok emlékezni róla. Esős, ködös időben, melankolikus pillanatokban kiváló aláfestés lehet ez az album, de számomra a műfajt az egyszerű elemekből felépülő, mégis azonnal fülben ragadó dallamok teszik szerethetővé, itt pedig nagyobb a hangsúly a végtelen borúlátáson és egysíkúságon. Hangulat terén tehát 10 pontos a lemez, tartósságban azonban erős közepes ismét.

Lubomyr Melnyk
február 04.