The Temple
Of Solitude Triumphant

(I Hate Records • 2022)
boymester
2022. december 4.
0
Pontszám
7.5

Thessaloniki környékén valami furcsa kendert termelhetnek, mert nemcsak belassulnak tőle az emberek, de hirtelenjében doom metal bandát szeretnének alapítani. Elsők között szorgalmaznám a cucc nemzetközi forgalmazását és terejesztését, de sajnos ezen a tájékon sem megy minden zökkenőmentesen. Hogy másképp fogalmazzak: ez a görög vidék a soha be nem tartott ígéretek, az idejekorán földbeállt projektek gyűjtőhelye is egyben. Gondolok itt olyan zenekarokra, mint a bizalomgerjesztő debütálás után vegetálásba kezdett Wishdoom, az egyetlen demóval rendelkező Dark Path, Ominous Sky, Almost Heaven és a kedvencem, az Orion’s Void. Ez utóbbiból született meg a The Temple már 2005-ben, hogy aztán 11 évre rá megjelentesse első lemezét (Forevermourn, 2016). A korai demós dalok szintén nagy kedvenceim a mai napig, azonban a lemez amolyan langyos vízként, kissé túlnyújtott dalokkal vánszorgott el mellettem és az akkori HP mellett egy erős közepes értékeléssel (6.7). Az ottani hozzászólásomnál úgy jellemeztem a lemezt, mint „epicus doomicus melancolicus”, mivel egy igencsak lelki parkolópályára állító, különösebb izgalmak nélküli stílusgyakorlatnak mondhatnánk. Vártam is, hogy a The Temple korrigál, javít és visszatér korai önmagához, legalábbis ami a görögös ízvilágot jelenti, mert az eléggé egyedire sikerült (pl. Ena To Helidoni c. demós dalban).

Az Odüsszeia felfedezése helyett azonban maradtunk a sablonosabb témáknál, de szerencsére ezúttal jóval hangulatosabbra sikerült az anyag. A kezdetleges Candlemass rajongást nyilvánvalóan átértelmezték és ezúttal sokkal inkább az Isole, Scald, While Heaven Wept kedvelőinek címezték a dalcsokrot. Ez az infó nem lényegtelen, hiszen amíg Edlingék alapvetően táplálkoznak a klasszikus heavy metal muzsikából is, itt már csak a csupasz, pátoszban tobzódó epikus doom marad, ahogy az az említett zenekaroknál is jellemző (While Heaven Wept esetében természetesen az első lemezekről beszélünk).

Régi elvárásaim, reményeim tehát szertefoszlottak, azonban a tényleges zenekarrá alakult The Temple egy más, szintén elhanyagolt területen tudott jól teljesíteni. Az anyag csupaszságát, nehézségét már maga az a tény is alátámasztja, hogy az alapvetően hallgatóságot próbára tevő anyagokra specializálódott I Hate Records berkein belül találták meg számításukat. Szükségünk is van a türelemre, ami egyeseknek meg fog térülni, mások kidobott időnek érezhetik. Az Of Solitude Triumphant hallgatása közben ugyanis csak egyetlen kép rajzolódott ki bennem: a képernyőn látható figura azzal az egy szál gyertyával a koromsötét kolostori kerengőben rója a köröket, miközben a létezés legalapvetőbb kérdésein rágódik. Csak ezek után olvastam a digitális anyag mellékletét, ahol megjegyzik, hogy koncepció is húzódik a lemez mögött, méghozzá igencsak hasonló gondolatmenettel. Az egyházi kórussal bevezetett album dalai tehát a nagyon lassú és a lassú tempó között őrlődve szántják végig az idegrendszerünket, amihez viszont nagy segítséget nyújt számára az igencsak jól eltalált hangzás. A sebesség ellenére a gitárok súlyosak és nyomasztók, a nagyrészt kórusban érkező ének pedig megadja a túlvilági élményt.

A hallgatást a közel 50 perces játékidő sem könnyíti meg, de akinek nem okoz nehézséget egy ilyen anyag megkedvelése, az a hosszúság miatt sem fog panaszkodni. Akárhonnan is nézem a banda zenéjét, folyamatosan kétségek között őrlődök, hiszen amit hallok, az jól esik és tetszik, de nem hagyhatom szó nélkül azt, hogy ezt a korongot nem lehet bármikor, bárhol elővenni. A megfelelő hangulatban, pillanatban aranyat érhet, máskor pedig egyetlen legyintéssel félretehetjük. A dalok közt is akadnak különbségek bőséggel: a bevezetés után érkező The Foundations például a maga 10 percével igazán unalmasra sikerült, míg a hozzá hasonló felépítésű Reborn In Virtue vibráló gitártémái és epikus áhitata azonnal magával ragadott. A Profound Loss lendületesebben kezdődik, viszont az ének szépen vissza is húzza a szerzeményt. Sajnos míg a gitárok első osztályú munkát végeznek, a vokál rendszerint jellegtelen és kevés megjegyezhető dallamot tud felmutatni, de ez szinte az egész lemezre érvényes. Ezt a már nyilvánossá tett A White Flame For The Fear Of Death esetében is letesztelhetitek… Szerencsére az utolsó két monolit ismét a Reborn In Virtue útját követi és fogósabb témákat használ, így azért nem kell teljesen leírni a produkciót.

Nagyon szerettem volna szeretni az Of Solitude Triumphant lemezt, de a remek gitármunkán kívül nem sok mindenre fogok emlékezni róla. Esős, ködös időben, melankolikus pillanatokban kiváló aláfestés lehet ez az album, de számomra a műfajt az egyszerű elemekből felépülő, mégis azonnal fülben ragadó dallamok teszik szerethetővé, itt pedig nagyobb a hangsúly a végtelen borúlátáson és egysíkúságon. Hangulat terén tehát 10 pontos a lemez, tartósságban azonban erős közepes ismét.

Lowland Fest 2024 Lowland Fest 2024
június 25.
Tom Morello Tom Morello
június 30.
Toxic Weekend 2024 Toxic Weekend 2024
július 03.
Richie Kotzen Richie Kotzen
július 03.