Szinte hihetetlen, hogy már nyolc év eltelt az utolsó tengeri kaland, a The Boats Of The Glen Carrig óta, pedig egy új Ahab lemez a kezdetek óta élményszámba megy. A funeral doom látómezejét kiszélesítő német horda azonban nemcsak azt a célt szolgálja a világban, hogy rajongótáborát kényeztesse regényeken, novellákon alapuló nautik doomjával. Attól függetlenül, hogy a zenekar tagjai nagy élvezettel szelik a habokat és kutatják a végtelen vizek hullámsírjainak titkait, ugyanolyan emberek, mint mi: menet közben családot alapítottak. Összesen öt trónörökössel büszkélkedhetnek ebből az időszakból, de a napi pelenkacsere mellett nem feledkeztek meg rólunk, szintén halandó népekről sem, akik már igazán kiéheztek egy újabb viszontagságokkal tűzdelt utazásra. A háttérben ugyanis szép csendben készültek a friss dalok, születtek az ötletek, melyeket a vírushelyzet sem tudott megállítani, csak időben hátráltatni. A hiányérzetet tehát pótolni kell most már, méghozzá a szokásos Ahab módszerekkel, a bevált felfogás és minőség mellett. Részemről már akkor elszálltak a kétségek a visszatéréssel kapcsolatban, amikor megláttam Sebastian Jerke csodálatos borítóképét, amit szokás szerint a bandával egyeztetve, a daloknak és a regénynek megfelelően készített el (egy víz alatti temetésbe nyerünk bepillantást, háttérben a Nautilussal). Akkor sem lepődtem meg túlzottan, amikor megtudtam, hogy ezúttal Jules Verne kerül terítékre, hiszen a Húszezer mérföld a tenger alatt (ismertebben Nemo kapitány története) szinte egyértelműen üvöltött azért, hogy a csapat górcső alá vegye.
Nem véletlen, hogy most nyúltak ehhez az alapanyaghoz, hiszen a projekt most érett meg erre leginkább zene szempontjából. Talán nem kell ecsetelnem az ehhez való hozzáállásukat: bár funeral doomként szerepelnek a legtöbb helyen, sosem zárkóztak el más megoldásoktól sem. Felfogásuk szerint egy zenekar halála az állandóság és egysíkú eszköztár. A dalírás folyamatát nálunk nem egy műfajhoz való ragaszkodás, hanem a történet vezérli. Megnyugtatásként azért leírom, hogy az alapok most is súlyosak és végzetesek, mivel ez adja a mélység felfedezésének legmarkánsabb gerincoszlopát, de a csupasz csontváz mellett szívet, agyat és egyéb belsőségeket is találhatunk, a lélekről pedig már nem is beszélve. Ennek megfelelően nem leszünk híján a szokás szerint monumentális dalszerkezeteknek, amiből most összesen hetet kapunk, jóval az egy órás játékidő felett. A lemez hangzásáról különösebben írni nem érdemes, hiszen ez az Ahab esetében nem lehet kérdéses. Bevallásuk szerint némileg mocskosabbra, karcosabbra kívánták venni a figurát, de a végeredményt hallva ez igencsak minimális változás, mert a The Coral Tombs fantasztikusan szól. Ráfoghatjuk a dalokra, hogy valamivel torzabbak, nyersebbek, de összességében ez inkább lágyított a végeredményen. A kemény csapások és az akusztika egy lépéssel közelebb kerültek egymáshoz, ellentétben például a The Giant nyilvánvaló ellenpólusaival. Ezt megtapasztalhatjuk már a nyitó Prof. Arronax’ Descent Into The Vast Oceans esetében is, ami rögtön egy érdekes fordulattal nyitja meg a korongot. Lassú akusztikus felvezetés, döngölő riff helyett Chris Dark (Ultha) vendégeskedésével szó szerint robban a hangszóró egy gyors zúzással, aminek kontrasztjában Daniel Droste jellegzetes dallamai és tiszta éneke áll. Ez utóbbiról gyakran jut eszembe most is James Kilmurray (Unsilence), aki hasonló módon képes leképezni az érzelmi világát.
Hatásos belépő ez a szerzemény, nem véletlenül tették az elsők közt meghallgathatóvá. Őszintén szólva jó dalnak tartottam, de nem döntött le a lábamról, az egész album szemszögéből azonban teljesen rendben van, hallgatásról hallgatásra jobban tetszik. Egyértelmű, hogy ismét mertek tovább gondolni, fejlődni, de nem kell lemondanunk egy percre sem a már tipikusnak nevezhető hangulatról sem. Tudom, hogy sokan vannak, akik a The Call Of The Wretched Sea-t minden idők legjobb funeral doom metal (vagy akár simán metal) lemezei közé sorolják (egyébként én is) és várják a hasonló albumot, de úgy gondolom, hogy az már csak önismétlés lenne és minden egyes Ahab lemez a saját érdemei alapján nagyszerű. Innen nézve a The Coral Tombs sem lóg ki a sorból.
Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a Nautilus legénysége valóban kalandos utazáson vesz részt, míg Melville bálnavadászata a végzet kényszerű hajszolásáról, a lassan elhatalmaskodó őrületről sem mondott le. Ifjúsági regény létére azért Verne sem spórolt olyan adalékokkal, mint Nemo nyílt embergyűlölete, civilizációtól való menekvése (csak a kiadó nyomására nem derül fény a kapitány erőszakos múltjára, politikai indíttatásaira). Még maga az író sem tudja teljesen beazonosítani a kapitány valódi lényét: jóindulatú, elszigetelődésre vágyó zseni vagy különösebb megbánást sem tanúsító gyilkos. Mindkettőre akad példa. Megjelenik az írásban a vízbe fulladás, ismeretlenbe veszés számtalan módja, megadva a zenekarnak azt a lehetőséget, hogy lefelé haladva, méterről méterre növelje az iszonyú nyomást, ami szétdurrantja a tüdőnket, összeroppantja a csontjainkat. Persze mindebből vajmi keveset érzékelünk, mivel a vérünkbe áramló hatalmas nitrogénmennyiség deliriumában úszva már félig a mennyországban érezhetjük magunkat.
Nem funeral doomos sebességgel jön a Colossus Of The Liquid Graves sem, de itt már egyértelműen a doomon van a hangsúly, szinte tradicionális vizekre emlékeztető témáin csak az extrém vokál tud csavarni egy nagyot. Mondanom sem kell, hogy a hörgés ismét elsőrangú. Ez a Mobilis in Mobili esetében határozottan jól jön, hiszen a dal elején hallható bugyborékolás már előrevetíti, hogy itt már révbe fogunk érni. Kellően durva, kőkemény death/doom érkezik, a várt fejletépős témákkal, az óceán hamisítatlan, csalogató és egyben félelemkeltő illatával. Maga a dal címe megegyezik Nemo kapitány mottójával, ami igen sokféle jelentéssel bír. Első körben egy tengeri puhatestűre utal, amely olyan házban lakik, ami nincs közvetlenül hozzánőve (csigaházas polipoknak is nevezik őket, a legősibb élőlényekhez tartoznak a bolygón). lyen a különc feltaláló és tengeralattjárójának kapcsolata is. Nem létezhetnek már egymás nélkül, hiába nincs fizikai kapcsolat. A korai ábrázolásokon ennek fényében születtek a legendás járműnek olyan ábrázolásai, amin leginkább egy lapos kagylóhoz hasonlított.
Ezen az ösvényen halad tovább a The Sea As A Desert is, immár a zenekarra jellemző kimért építkezéssel, finom hangszeres játékkal. Még lassabban jár itt az idő, mint korábban és a fénynek hírmondó szikrája sem akad. Ez a világ ismeretlensége okán a folyamatosan kíváncsiskodó emberi természet számára maga a gyönyör, a test számára azonban a dicsőségesnek távolról sem nevezető elmúlás. Mindezt tökéletesen megtestesíti a kellemes dallamokkal már-már símogató tiszta ének, de legbelül megcsendül tőle a vészharang is: nem szeretnénk ott lenni egy olyan eseménynél, ahol ez adja az alaphangulatot (persze egy Ahab koncert kivételt képez minden tekintetben).
Ötödikként érkezik meg maga a címadó monstrum, ami magában hordozza ugyanezt a kettősséget, talán még jobban kidomborítva az által, hogy itt a melankolikusan hömpölygő, szinte torzítás nélküli gitárokat az extrém vokál követi le a játékidő nagy részében. Az A Coral Tomb (némi eltérés van a lemez címéhez képest) testesíti meg szerintem azt, amit ma Ahabnak tekinthetünk, annak minden jellegzetes megmozdulásával, megoldásával. Csodálatos, mégis magányos és csontig hatoló minden egyes hangja. Kategóriába helyezni sem egyszerű feladat, nekem az jutott róla eszembe, hogy ez egy jazz alapokra felépített funeral doom ballada. Meggyőzőre sikerült a lemez leghosszabb dala címet elnyerő Ægri Somnia, melyben epikus doom léptékű énekkel találjuk magunkat szembe a rengeteg instrumentális szakasz és némi morgás mellett, valamint itt kap nagyobb teret az utóbbi albumokra jellemzőbb post metalos ködösítés és misztikum. A stílusos lezárás sem maradhat el a kiadvány végén: ahogy a Nautilust temeti magába a Maelstrom nevű hatalmas örvény, úgy engedi el a kezünket az azonos című tétel, ami a Mobilis In Mobili, A Coral Tomb kettős mellett a legütősebb az egész lemezen. Egy vendégénekes durvulásával indultunk útnak és itt is kapunk egy kis extrát ilyen téren, mivel az Esoteric főnök Greg Chandler ad hozzá pár túlvilági sikolyt az utolsó percekhez.
Nem hódította el a fejemben a legjobb Ahab lemeznek járó trónt a The Coral Tombs, de csalódást sem okozott. A német brigád ott folytatta tevékenységét, ahol abbahagyta jó pár évvel ezelőtt. Igényes, nagyívű produkció született munkájuk révén, amit nemcsak a funeral doom rajongóknak érdemes meghallgatniuk. Az album hivatalosan január 13-án érkezik, így elég biztató évkezdésnek nézünk elébe. Ránk is férnem már egy olyan esztendő, amiben csak a zene hoz különösebb izgalmakat.
Én a magam részéről ezzel kívánok a kedves Olvasóknak sikerekben gazdag, boldog új évet és további jó „forgácsolást”, felfedezni valót a zene végtelen lehetőségeket rejtő világában!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Köszi az ajánlót, teljes mértékben sikerült ráhangolni magam a lemez meghallgatására. 🙂 – Nekem ez most üdítően hat a rengeteg csonttöréses grind után. Méltán mondhatom, hogy a stílusát tekintve egyedi felhanggal áldotta meg a zenekar tagjait a sors, s egyedi látásmódjuk talán közelebb hozta a mezei zenehallgatókat a stílushoz is. – (Ahogyan említetted volt, számos egyéni megoldással teszik élvezetessé a zsánert.) Köszi, ez most kellett. 🙂