Church of Misery
Born Under a Mad Sign

(Rise Above Records • 2023)
BB94TM
2023. július 5.
0
Pontszám
10

Itt van, amire olyan sokat vártunk: ármány, erőszak, szekták, vérfürdő, penge, puskapor. És ez nem az esti híradó! A 2023-as évben új lemezzel jelentkezett a Church of Misery, amit ma már nyugodtan értelmezhetünk az alapító Tatsu Mikami szólóprojektjeként. Ismét hallgathatjuk, hogyan szedték áldozataikat a nyugati világ mészárosai, akiket ha szemét lennék, a modern kor apostolaiként neveznék meg. Hét év hosszú idő – ennyi telt el az And Then There Were None óta, ami annak idején finoman szólva sem vált instant kedvenccé, de a mai napig vegyes visszajelzéseket kap rajongói körökben. Ennek oka főként a „csak” vendégként meghívott Scott Carlson vokálja volt, ami a maga nemében tök oké, de a Repulsion sokat látott alapítójának (többek közt megjárta a korai Death-t, később pedig a Cathedralt is) helyenként hörgős, de mindenképp nyers énekstílusa nem mozog túl széles skálán, ami viszont elengedhetetlen lenne a Chruch groove-jaihoz. A zene egyébként rendben volt. Az egyik legszimpatikusabb ebben a bandában, hogy úgy tudnak albumról albumra megújult sounddal előállni, hogy közben nem hagyják el a doom és a heavy blues diktálta alapvetéseket. Nagyon bírtam a Master of Brutality éles (Neggy azon olyat bömböl, a hideg ráz) és a The Second Coming borzasztóan agresszív, kásás hangzását is, most pedig ismét úgy érzem, valami mást kaptam.

Sajnálatos viszont, hogy Mikami mester mellől úgy hullik ki időről időre a tagság, mintha fizetnének érte, az előző év őszén azonban egy izgi énekescseréről adott hírt a japán brigád. A velük öt évet eltöltött (azért hangsúlyozom, mert ez hosszúnak számít) és a rajongói live-ok alapján ígéretesnek tűnő Hiroyuki Takano helyére visszatért a banda 1995-ben elsőként rögzített, majd végül csak sokadikként megjelentetett lemezén ténykedő Kazuhiro Asaeda, aki közben ráadásul Tatsu régi szerelemprojektjéhez, a Sonic Flowerhez is csatlakozott, és együtt egy olyan albumot dobtak piacra, ami küti a közfalat. Simán megtettem az év legjobbjának 2022-ben.

És ezen a ponton muszáj számot adnom egy hatalmas tévedésemről. Eleinte jókora távolságtartással kezeltem Kazuhiro ismételt megjelenését, de nem ok nélkül. Az imént említett majdnem debüt, a Vol. 1 sosem tartozott a nagy rajongói kedvencek közé, így az enyémekhez sem, a magyarázat pedig egyszerűen csak annyi, hogy gyenge a vokál. Ettől függetlenül ajánlom, mert nem kifejezetten rossz anyag, de ha az ember ismeri a későbbi kiadványokat, nyilvánvaló, hogy miért nem lehet azokkal egy lapon említeni. Majd jött az új Sonic, tényleg egy hatalmas mű lett, de zeneileg többet merít a blues világából, mint a Chruch of Misery, és bár valóban hallható a jelentős fejlődés, amin Asaeda 95 óta keresztülment, szinte biztos voltam benne, hogy nem az ő orgánuma a jó választás a Born Under a Mad Signhoz. Jómagam amúgy is azokhoz a menthetetlen nosztalgiázókhoz tartozom, akik még mindig visszasírják Yoshiaki Negishit. Aztán koppantam. Nem kicsit. Teltek a hónapok, néha jött egy pici infó, nem sok, de legalább tudtuk, hogy célegyenesben a lemez. Majd a semmiből megkaptuk a borítót, a dallistát, a dátumot, de ennél fontosabb, hogy érkezett egy előzetes dal is, a választás pedig az országúti gyilkosként emlegetett Randy Kraft munkásságát (16 és 67 közé tehető az áldozatainak száma) megéneklő Freeway Madness Boogie-ra esett. És hogy meg lett énekelve! A refrénig el sem jutottunk, világossá vált, hogy minden rosszallásom tévedés volt, mert a jó Kazuhiro nem csak ebben, de az összes többi dalban egyaránt sikerrel fogja venni az akadályt. Többször mintha nem is ugyanazt az embert hallanám – az ilyen kellemes meglepetések miatt éri meg sok zenét hallgatni.

Jellemző intróval kezdődik minden; híradós szignál, majd elsül a fegyver. Nem egyszer. Korábban a Church-felvezetők utáni első hangok brutálisak, de egyben teátrálisak voltak, a Beltway Sniper (elsőként John Allen Muhammad kerül reflektorfénybe, aki 2002-ben társával együtt 10 emberrel végzett az amerikai fővárosban) esetében viszont inkább a vészjósló a megfelelő jelző. Bekúszik a riff, majd a még duruzsuló bemondót félbeszakítva beverik a fejed a betonba. Véget ért a hallgatás. Mintha egy ünnep kezdődne. De ez nem tavasz, nem hanami, ez a vérontás és a riffek ünnepe! Több szempontból is kiemelkedő az új lemez, vegyünk sorra párat. A jelenleg kék korszakát élő zenekar mintha még sosem lett volna ennyire a blues hatása alatt. Nyilván ezúttal is határtalan a Black Sabbath worship, így érthető egy alapvető vonulat, de ahogy jönnek a dalok, feltűnően nagy az influence, amivel egyébként rutinosan bánnak. Nem állítanám, hogy a régi-új vokalistának köszönhetően alakult így, mert a nóták elvileg már az érkezése előtt készen álltak, de ki tudja, előfordulthat, hogy helyenként belenyúltak a kedvéért, végül is jól áll neki a műfaj. Az tuti, hogy Tatsu sokat molyolt az új Sonic Flowerrel, inkább onnan eredhet az erősebb blues-hatás. Minden dalban felfedezhető, de példaként álljon itt a Henry Howard Holmes kreatív energiáit dicsérő Murder Castle Blues (a kétszintes „Gyilkos Kastély” büszke megálmodója 27 gyilkosságot ismert be, de úgy tartják, a tényleges áldozatok száma akár 200 felett is lehet). Asaeda ebben játszik leginkább a hangjával, a sorok több helyen is érdekes hajlításokkal érnek véget, ami hatásos technika, biztosan létezik rá zenei szakkifejezés.

A hosszan jammelős középrészeket és lezárásokat az előzőekben sem nélkülözték, de ez az eddigi leghosszabb Church of Misery, 53 perc felett a játékidő, így bőven megférnek rajta gondolkodósabb pillanatok és egy-két meglepetés is. Egy mondat erejéig visszakanyarodnék máris az első tételhez, ahol említést érdemel a záró gitározós melankólia, amihez hasonlót talán még egy korábbi lemezen sem hallhattunk. És végig nagyon egyben van a sound! Ennyire talán soha korábban. Semmi nincs túlhúzva, tökéletes a balansz, egyszerűen szerethető az egész. Hagyomány, hogy az új szerzemények közé beékelődik egy cover is – többnyire a 70-es évekből –, a Born Under a Mad Sign a Haystacks Balboa nevű csapatot tiszteli meg. Bevallom, még sosem hallottam róluk, de a Spoiler elég meggyőzően szól a japánok előadásában, külön öröm az orgonálós vonulat. Összegezve: már elsőre megüt az album, de többszöri hallgatás után ér el igazán, garantáltan fedeztek majd fel benne újdonságokat ti is. Nem akartam személyes kedvencet megnevezni, de a Come And Get Me Sucker mellett nem tudok csak úgy elmenni. A Dávidista keresztény gyülekezetről, illetve a vezér David Koresh-ről (93-ban az amerikai hatóságok 51 napos háborúban csaptak össze a szektával, melynek során 86 ember vesztette életét) szóló eposz egy valódi pöröly, ami úgy sújt fülön, hogy napokig remegni fogsz tőle.

Zárásként annyit, hogy ez nem a klasszikus blantolós stoner, amire a kanapén chillezel. Tatsu Mikami zenéje azért különleges, mert bőven adagolja a pszichedelikus elemeket, megy a jam ezerrel, de mégsem engedi, hogy elszállj, megragadja a végtagjaidat, földön tart a nyers agresszivitás. Úgyhogy vedeljetek szakét, örvendezzetek, a Church of Misery visszatért!

Friendly Tour 2024 Friendly Tour 2024
február 23.
The Fission Tour The Fission Tour
február 24.
Dirty Honey Dirty Honey
február 29.