Az egyik legnehezebb kihívásnak tartom azt, amikor egy zenekarral újra és újra találkozok, mert egyre nehezebb kitölteni velük egy cikket. Persze már ezt is leírtam máshol, más csapatokkal kapcsolatban… De ez az én problémám, amit mindenképp meg akarok ugrani, mert az olasz Crimson Dawn megérdemli az írást, főleg, hogy eszükbe jutottam és bőséggel a megjelenés előtt eljuttatták hozzám friss, It Came From The Stars címmel ellátott nagylemezüket. Szokás szerint elmondhatom, hogy régóta követem a banda munkásságának alakulását, mivel személyes perverzióm okozta felfokozott vágyaim kielégítésében játszanak fontos szerepet: epikus doomban utaznak. Természetesen a kép most is árnyaltabb annál, hogy rásüssünk egy egyszerű címkét az alakulatra, mivel az a kevés zenekar, akik ezt a vonalat erősítik, mindig rendelkezik valami markáns megkülönböztető jellel, sajátos hangulattal.
Nincs ez másként a Crimson Dawn esetében sem, akik olyan kitaposott ösvényen indultak el, amit a ThunderStorm, All Soul’s Day, DoomSword, Black Oath kezdett el az elmúlt évtizedekben. Tombol a régi Candlemass tisztelet, miközben jelen van a tipikusnak mondható olaszos okkultizmus, ami a billentyűk hathatós közbejárásának köszönhető. Ezen az úton próbálja egyengetni és megtalálni a saját hangját a Crimson Dawn, mivel az átlagosnál valamivel többször veszik igénybe ezeket a megoldásokat. A szokásos orgonahangok, zongorafutamok mellett jóval vastagabb szintiszőnyegekbe futhatunk bele, melyek már-már szimfonikus jellegűvé varázsolják az összképet. Tovább is megyek: néhány helyen úgy éreztem, hogy itt sokkal inkább akarnak összehozni egy doom musicalt, mint egy sima metal lemezt. Személyes ízlésem ezt ugyanakkor kevésbé preferálja, mert egy alapvetően pátoszban úszó zsáner tekintetében nem hiszem, hogy ez különösebben indokolt. Így voltam ezzel az egyébként nagyszerű slágereket tartalmazó, legutóbbi, 2020-as Inverno lemezük esetében is. Szerencsére azonban ez a mentalitás csak időnként uralja a teljes hangsávot, azért nem kell lemondanunk a keményebb hangokról sem, bár sajnos jóval kevesebb slágerrel találkozhatunk. A banda egy kicsit visszatért a keresgélés, kísérletezés útjára, ami egy komoly váltás következménye.
A Crimson Dawn alapvetően tehát nem a cipőbámulós doomot részesíti előnyben, bőven adagolnak heavy metalt, nagyívű refréneket, bólogatni valót és sok apró finomságot. Egy nagyon fontos dologról pedig nem is írtam eddig: az általam majd minden cikkben kifogásolt, nem nagy mennyiségben, de jelen lévő modorosságot szüntették meg ének terén, méghozzá egy énekesváltással. Aki ismeri a műfajt, annak nem kell ecsetelnem, hogy ez ritkán sül el jól, hiszen a legtöbb projekt azért húzhatja le magát a csatornába, mert nem tudnak összeszedni egy valamire való torkot. Antonio Pecere megbízható dalnok volt persze, azonban Claudio Cesari jobban illik a képbe, jobban passzol ebbe a zenei közegbe. Ő is színpadias, de inkább tűnik egy érzelmektől túlfűtött Bruce Dickinsonnak, mint operaénekesnek. Bemutatkozását egyébként nagyon stílusosan oldották meg egy néhány dalos EP képében, ahol John Goldfinch (L’Impero delle Ombre) énekessel válaszolgatnak egymásnak a remek The Open Coffin című dalban.
Térjünk rá most már kicsit az emlegetett slágergyártásra, amik meg is kezdik térhódításukat a felesleges Prospero’s Castle névvel ellátott rövid intró után. A The Masque Of Red Death kapott első körben videót és a lemez beharangozó tételének is ezt szánták, nem véletlenül. Nagyívű, azonnal ható doomos, heavy metalos dal rengeteg érzelemmel annak ellenére, hogy rendkívül egyszerű eszközökkel dolgozik. Súlyos riff, kórus, gyorsabb menetelés és kötelező szóló társul hozzá, de mindez nagyon jól kivitelezve. Témavilágát illetően akárcsak a lemez legtöbb tétele, klasszikus rémtörténetből, gótikus horrorsztoriból merítkezik, jelen esetben Edgar Allan Poe azonos című novellájából, melyből a hatvanas években Vincent Price szereplésével film is készült. Sokkal jobban tetszett a hard rockos ízekben fürdőző Hunter’s Dream, ami bőven lehetne egy lassabb Iron Maiden dal is. Ebben az esetben biztos vagyok benne, hogy a megakoncerteken sem mellőzné a bevetését az angolok legendás alakulata.
Alaposan körbejártam az időnként előtérbe kerülő színpadiasságot, musicales túlkapásokat, amire a Fade Away az egyik legjobb példa. Annyi minden van ebben az alig négy perces dalban, hogy az már egyszerűen sok, miközben az erő teljesen eltűnik a lötyögős dallamok mellett. Jóval keményebb, sötétebb a folytatásban érkező Nera Sinfonia, amit képesek voltak a lemez közepén olasz nyelvezettel elsütni. Nincs semmi, ami ezt különösebben indokolta volna, lévén, hogy a legfőbb erénye egy remekbe szabott gitárszóló. A szintén rövidnek mondható Solace In Deathben olyan magasra emelik a pátosz métert, hogy attól még nekem is felment a pumpa, úgyhogy kezdtem lemondani az albumról… Jött azonban a mentőöv a The Ringmasterrel, műfajhoz illő játékidővel, hangulattal. Szórakoztató, feszes tétel, amiből egyedül egy erősebb refrén hiányzott. Hasonló érzéseim voltak az Of Gods And Mortals esetében is, főleg, hogy a két tétel sokban hasonlít egymásra. A The Colour Out Of Space zártó monstruma egész jól sikerült, így végül pozitív élményekkel léptem tovább.
Sajnos hiába a minőségi énekescsere, a sok év tapasztalat, úgy érzem a változások és a hosszú szünet nem tett olyan jót a csapatnak. Kell egy „egymásra találás”, egy komolyabb felfrissülés, mert az It Came From The Stars megszólalásában egy minőségi lemez, de összességében nem érzem olyan erősnek, mint a korábbi anyagokat. Ettől függetlenül természetesen érdemes lehet próbálkozni vele, főleg annak, aki kedveli a csillogástól sem mentes, emelkedett hangulatú zenéket.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
