DoomSword
Let Battle Commence

boymester
2020. március 13.
2
Pontszám
10

Érdekes dolog ez a multikulturalizmus és világiasodás, amelyet az utóbbi évtizedekben megéltünk, megélünk: a kedvenc északi, vikinges lemezem például tőlünk délebbre született. Talán ennek is köszönhető, hogy nem vésődött bele annyira a köztudatba az olasz DoomSword zenekar neve, aminek említése csak hatásai és példaképei mellett állja meg minőségében a helyét: Bathory, Candlemass, Manowar, Solstice és Cirith Ungol. A számtalan követőt megélt epikus metal csapatok közt ráadásul egy olyan másodvirágzást tudok a nevükhöz kapcsolni, amit kevesen mondhatnak el magukról: minden sablon, örökölt elképzelés mellett a mai napig sajátos atmoszférával és egyéniséggel rendelkeznek. Az sem semmi teljesítmény, hogy 1997-es megalakulásuk után öt, közel azonos minőségű, alapvetésnek tekinthető nagylemezt hoztak ki egymás után. A bemutatkozásra 1999-ben került sor, ez a lemez a banda nevét viselte és még manapság is szívesen hallgatom. A DoomSword azonban hordozott magán egy, a zenekartól függetlennek tekinthető hibát: hangzásában igencsak magán viselte az alacsony költségvetés nyomait. Annyi figyelmet azért hozott számukra, hogy a Resound The Horn lemezen már közel tökéleteset alkossanak, de a csúcspont számomra harmadik, Let Battle Commence című anyaguk. Ezek után kissé megtorpant a zenekar, a My Name Will Live Onra négy évet kellett várni, legutolsó, The Eternal Battle névre keresztelt kiadványuk pedig 2011-ben látott napvilágot, ráadásul valamivel halványabb teljesítménnyel (érdekes módon ismét a hangzással akadtak problémák). 

Ez még így is egy tökéletes diszkográfiának tekinthető, akárhonnan nézzük. Pedig nem volt könnyű ezeket a lemezeket összehozni, abban biztos vagyok. Ennek legfőbb oka, hogy a zenekar igazán stabilnak sosem volt tekinthető: gitárosok, dobosok jöttek-mentek az évtizedek alatt, akadtak vendégek, valamint olyanok is, akik a bandán belül váltottak hangszer. Ez utóbbiból a legfontosabb Deathmaster, aki a zenekar korai próbálkozásai után nyúlt a gitár után a mikrofonhoz és vált a projekt megkérdőjelezhetetlen vezetőjévé a mai napig. Neki konkrét elképzelés keletkezett a fejében arról, hogy milyen módon is vésse be magát a metal nagykönyvébe a DoomSword és ha címoldalra igazságtalan módon soha nem is kerültek, a helyük biztosított.

De nézzük, miről is szól ez az egész. A legtöbb helyen epikus doomnak, epikus heavy metalnak van feltüntetve a banda, igazából azonban ezeket csak részekben, nagyon sarkítva lehet ráhúzni az alakulatra. A DoomSword véleményem szerint egy lassú, kimért heavy metalt játszik, ami minden ízében kiszámítható, ugyanakkor kivitelezésének köszönhetően zseniális. A Let Battle Commerce esetében volt a leghatásosabb a recept: középtempós, de lendületes menetelések és finom akusztikus megoldások, melyekhez Deathmaster tiszta, élményszámba menő hangja párosul. Az énekes áriái mégsem hasonlíthatók egy Messiah Marcolin féle énekhez, vagy az általában epikus metalban megszokott operás vokálhoz, mivel Deathmaster tud valamit, amit mások nem: az epikus dallamokat egy puritán, pogányságot sugárzó egyszerűséggel keverni. Így a végeredmény cseppet sem lesz modoros, ugyanakkor megadja azt a hangulatot, amit magunk is el tudunk képzelni a legendás harcosok nagy csatáinak aláfestő zenéjeként.

Térjünk is rá a háromheti hideg élelmet követelő bevezető után a Let Battle Commence sztorira, amiről megígérhetem, akárcsak a kiadvány, hosszú lesz…

A lemez címe egyértelmű: harcba kell indulnunk és mindezt becsülettel, bátorsággal. Ezt tették a mondák szerint a vikingek a 800-as években, amikor hajóikkal az akkor több királyságból álló Angliát vették célba. Támadásuk legfőbb célja a bosszú volt, hiszen egy Aella nevű király kivégeztette vezérüket, Ragnar Lodbrokot. Fiai, akik közül a legidősebb Csonttalan Ivarr néven maradt fenn (feltételezhetően félelmetes magassága miatt) hatalmas sereggel szálltak partra. Az angolok a horda láttán azonnal békét szerettek volna kötni és ezért lovakat ajándékoztak a vikingeknek, akik ennek nagyon megörültek (itt nyer értelmet a lemez borítója). Pillanatok alatt elsajátították a lovaglás művészetét és ezeken vágtatva porlasztották el az útjukba kerülő falvakat egészen York városáig, amire kegyetlen ostrom várt.

A dalcsokrot elindító Heathen Assault úgy bontakozik ki előttünk, ahogy az első viking hajók kúsztak elő a fagyos tengert beborító sűrű ködből. A harcosok tekintete azonban már nem a partot fürkészi, nem, ők fejben már jóval előrébb járnak, közel a végzetükhöz. Halál vagy örök dicsőség vár rájuk, ezt ők is tudják…

A dal pillanatok alatt fel is veszi hadi öltözetét, monumentalitását megtartva gördülékeny himnusszá növi ki magát. Itt nem az ének, vagy egy doom metalos riff vezet, hanem ezek tökéletes harmóniája ragad magával, mígnem a mi lobogónk is ott lengedezik a skandinávok között. Igazi sláger a Heathen Assault, önmaga jogán klasszikus.

A jó 8 perces nyitány után térünk rá arra az ösvényre, amit már említettem a DoomSword esetében: egy igazi heavy metal dalt kapunk In The Battlefield címmel, kimért tempóval. Deathmaster éneke itt inkább a kórusoknak köszönheti epikus mivoltát és megjelenik az egyszerűség is, ami ettől függetlenül rengeteg erőt hordoz magában. A dalt harci kürtök, csatazajok tarkítják, legvégül pedig egy falu elporladásának lehetünk fültanúi a tűz ropogása mellett. A rövidebb dal után érünk el személyes kedvencemhez, a valóban doom metalra hajazó két tétel közül az elsőhöz: ez a Woden’s Reign. Itt mindenképp érdemes megemlítenem Wrathlord játékát, aki ezzel az albummal kezdte dobos pályafutását a zenekarban. Végig magabiztosan és meggyőzően teljesít, viszont ebben a dalban különösen sokat tesz hozzá a hangulathoz, mivel az alapvetően lassú részeket hihetetlen feszültséggel képes feltölteni a katonai felvonulásokra emlékeztető pergőivel. Szükség is van erre, mert az egész tétel egy ima a győzelemért, amit a végig viking szemszögből közelítő énekek Wodennek (Odin egyik elnevezése) és a pogányságnak ajánlanak. Szintén itt találtam meg a legkiemelkedőbb gitárszólót is, amelyre bárki képes lehet egy hatalmasat léggitározni.

A dalszövegek különlegessége egyébként a DoomSword esetében, hogy az eseményeket viszonylag a korszak szemével, hitvilágával kívánják bemutatni, ami merőben más hangulatot kölcsönöz neki, mint más zenekarok esetében a jóval gyakoribb túlidealizálás. Ebben a világban hősök küzdenek meg hősökkel, akik egymást tisztelték, sorsukat pedig saját, erősebbnek vélt istenükre bízták. Erre tökéletes példa az ismét gyorsabb Deathbringer, melyben a „halálhozót” maga az énekes jelenti. A dal azoknak az özveggyé tett, soha nem látott asszonyoknak kíván erőt és további büszkeséget, akinek párját a csatában legyőzték. A tétel különlegessége még a dalszöveg és mögöttes tartalom mellett a zenébe csempészett fémes csörömpölések, melyek leginkább a kardok, páncélok hangjára emlékeztetnek, valamint hosszú, instrumentális második rész, ahol néhány tördeltebb ritmus is alátámasztja a háború kegyetlenségét.

A nyitás utáni leghosszabb dal, a The Siege épp olyan egyszerű megfejtés, mint amit a címe sugall. Itt az ostromokkal, az erődök elfoglalásával találkozunk. A szövegben több viking vezér neve is fellelhető, akik zászlajuk alá parancsolják népüket a végső rohamhoz (Csonttalan Ivarr testvérei). A közepes tempóhoz gyorsabb, pattogóbb gitárjáték társul, ami folyamatosan adagolja a megállíthatatlan gépezet érzését.

Elérkeztünk tehát York erődjének lerombolásához és a lemez csúcspontjához is, a Blood Eagle tételhez. Címe alapján akár valami amerikai futballcsapatot is éltethetne ez a dal, ami mögötte van az azonban sokkal brutálisabb. Aella elbukott, a saga szerint Lodbrok fiai olyan rituáléval vetettek véget az életének, melyet kegyetlensége miatt maguk a vikingek is csak néhányszor alkalmaztak történelmük során. A Blood Eagle ennek az ősidőkből származó rituálénak a lebonyolításáról szól, ami még az elkövetőit is elborzasztotta. A rituálé szó szerint is fordítható „véres sasnak” vagy „vérsasnak”, melynek áldozata ez esetben tehát a vesztes király volt. A művelet során a még élő áldozatot hason fekve vagy kifeszítve mozgásképtelenné teszik, szabaddá vált hátában egyesével elvágják, majd kifordítják a bordákat, végül a még élő (szerencsés volt, aki elvérzett) áldozatból kiemelték a tüdőt, hogy szó szerint kiszorítsák belőle a levegőt. Modernebb ábrázolásokon a kikötözés függőleges helyzetben van bemutatva, hogy az áldozat szétnyitott hátgerince egy sas szárnyaira emlékeztessen… A különböző források különféle módokon írják le az eljárást (lentről felfelé haladnak, fentről lefelé, az áldozatot lefelé lógatják, a sebet sóval szórják meg, sas formában vágják fel a bőrt stb.), abban viszont egyetértenek, hogy az egyik legszörnyűbb módja a halálnak. Ugyanakkor bizonyosan a legjobb módja az elrettentésnek és példastatuálásnak. Ha valaki ennél vizuálisabb megjelenítésre vágyik, az kattintson ide.

A lemezt záró My Name Will Live On a második számú személyes kedvenc, amely magát a legendát dicsőíti. Harcosokat, nemes ellenfeleket, apákat és fiaikat… A hangulatos dal ezt a fejezetet lezárja, viszont a történetet nem, hiszen ezzel a címmel jelt meg a banda rá következő nagylemeze. Ezt a visszautalást korábbi dalokra egyébként többször is elkövették eddigi pályafutásuk során.

Nagyon régóta hallgatásba burkolózott a DoomSword, de még mindig aktív zenekarnak számítanak, időnként underground fesztiválokon is találkozhatunk velük. Remélem, hogy ezt a dicsőséges albumsorozatot nem a The Eternal Battle lemezzel zárják és visszatérhetek még velük ebbe az elfeledett, vad világba. Az ezredfordulón fénykorát élő zenekar biztosan nem fog már ilyen volumenű anyagokat készíteni, de ha néhány olyan „nyugdíjas” dal kikerül a kezük közül, mint az utolsó anyagon található Soldier Of Fortune, akkor már nem lehet okunk a panaszra…

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.