2020-ban, bemutatkozásának megjelenésekor igen sokat méltattam az angol Godthrymm zenekar munkásságát, akik a klasszikus, hagyományos epikus doomot hozták vissza kifejezetten depresszív, mégis frissnek ható módon. Ez bizony nem egy egyszerű feladat, de ha a projekt mögött álló zenészeket vesszük górcső alá, akkor nyomban tisztában leszünk vele, hogy a megfelelő kezek fogták le a megfelelő húrokat. Izgatott is lettem rögvest a folytatás hírére és kifejezetten kíváncsi, ugyanis a pandémia időszaka ahogy sok mást, a zenekart is megviselte. Aktivitásuk nem torpant meg, mivel az elmúlt néhány évben kiadtak egy EP-t és néhány single kiadványt, de az igazi nagy dobás még a tarsolyukban maradt. Annak idején Reflections című kiadványukat úgy jellemeztem, mint a My Dying Bride és a Candlemass féle doom házasságának szerelem gyerekét, ahol a szépség mellett a bánaté és az angolosan kimért tempóé a főszerep. Már most leszögezhetjük, hogy ez a hatásos recept a Distorions esetében sem szenvedett csorbát, azonban az önismétlést is sikeresen elkerülte a banda.
Ez elsősorban személyi változásoknak is köszönhető, de mivel a friss lemez egy trilógiának szánt sorozat középső darabja, így feltételezhető mögötte a profizmus és tudatosság is. A Godthrymm nem vált átjáróházzá, ettől nem kell tartani, csupán a trióból az elmúlt években kvartett lett Catherine Glencross csatlakozásával. A hölgy már korábban is a zenekar körül tevékenykedett, lévén Hamish Glencross (My Dying Bride, Vallenfyre, Seer’s Teer, Solstice) feleségeként, de élő fellépéseken nyújtott besegítése után most már hivatalosan is zenekari taggá lépett elő, aki nemcsak biodíszlet, vagy extra adalék, hanem a koncepció és a lemez szerves részeként funkcionál. Jóval több szerepet kap az általa kezelt billentyűzet és bizony az énekbe is besegít vagy kóristaként, vagy önálló pillanatokat szerezve. Egy tételben még válaszolgatnak is egymásnak Hamish-al, de családiassá nem válik tőle az alaphangulat. A letisztult, mégis fojtogató atmoszférával megáldott debütáláshoz képest ennek köszönhetően valamivel bonyolultabb dalszerkezetekbe is belefuthatunk, de azért ne feledjük el, hogy párhuzamnak azért felhoztam korábban velük kapcsolatban a Warning és a Pallbearer nevét is, úgyhogy masszív progresszív kirohanásokra nem kell számítanunk, csak gondosan összerakott, szívet szorongató, lelket nyomorgató érzelmes doom metalra.
Nézzünk pár konkrétumot, hiszen nincs már messze augusztus 18., amikor hivatalosan is megjelenik az album. Nem meglepő módon maratoni előadásra kell számítani, amit azok, akik tudják mit várnak el ettől a zenekartól, gyorsan a keblükre fognak ölelni. Néhány rövidke másodperc híján egy órás játékidővel találhatjuk szembe magunkat, amin összesen 7 tétel osztozkodik. A szerencsések kapnak majd egy bónuszt is, de nekem ebből a digitális verzióban nem jutott. Marad tehát a röpke óra, amit a 11 perces, pózerűző As Titans nyit meg, csak hogy megadja az alaphangot. Brutális csigatempóval, rohadt jó hangzással indulunk, ami első perceiben melankolikus riffeket zúdít a nyakunkba, majd az ének megjelenésével keményebb, metalosabb cammogás veszi kezdetét. Szerencsére Hamish hangja most sem hamis, kellemesen karcos, mégis hozza azt, amit a stílus megkövetel. Egyszerű, nem tenyérbemászó dallamokat szállít, melyek jobban kidomborítják a fogósabb refréneket. A nyitás egészen a közepéig átlagosnak hatott, amíg be nem szállt a játszmába Catherine. Jóval lüktetőbb, slágeresebb a Devils, rohadt nagyokat lehet rá bólogatni, jelenleg ez a favoritom, de még sok hallgatás áll előttem. A Reflections esetében tett kijelentésem, hogy minden dalnak sikerült valami egyedi vonást adni, a Distortions esetében is él, úgyhogy érdemes megadni neki a szükséges időt. Az erőteljes death/doom, pszichedelikus hatásokat hordozó Echoes például ismét az egyszerűbb megoldásokra épít, míg az Obsess And Regressben már felbukkannak az említett progresszívebb megoldások, ahogy az Unseen Unheard is képes fokozatosan “megbolondulni”. A totális depresszióforrás szerepét tölti be a közel 13 perces Follow Me, ami egyszerűen olyan jó, hogy az már majdnem Scald, a kegyelemdöfést pedig a rövidebb, de nagyrészt akusztikus Pictures Remain viszi be.
Mondhatnám, hogy meglepett a Godthrymm, de a helyzet az, hogy pont ilyen nagyszerű lemezre számítottam. Még én is vontatottnak tartom nyitó dalnak az As Titanst, ezen kívül nem igazán tudok belekötni semmibe. Hallgassátok meg!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
