Godthrymm

Reflections (2020)

Ahogy nagyon sok ember a Földön, én sem mondhatom el magamról, hogy időmilliomos lennék, viszont a megadatott alkalmakat rendszerint megragadom, ha három alapvető hobbimra lehetőségem adódik. Az első a rajzolás, amit talán a velem született belső művészi késztetés csekély mivolta miatt tényleg ritkán teszek, a második a videojátékok bűnös élvezete, a harmadikat és a legtöbb energiát felemésztőt viszont szerintem ti is kitaláljátok… A Godthrymm megjelenése utóbbi kettőt mosta össze kicsit a gondolataimban, hiszen a folytatások, feldolgozások és újrahasznosítások korában a kockák épp úgy örülnek egy eredeti, új címnek, ahogy azt én tettem az angol zenekarral kapcsolatban. Ugyan az elmúlt egy-két évben valamelyest sűrűbben volt lehetőségem erős doom metal anyagokról írni, mint korábban, de ehhez az is kellett, hogy sok régi kedvenc aktivizálja magát, miközben utánpótlással bizony nem igazán találkoztunk. Gondoljunk csak bele, van nékünk Below és Evangelist zenekarunk, amik minden elismerésem ellenére igencsak erősen Candlemass utánérzésként működnek szigorú szabályok szerint, de ide sorolhatjuk a Crypt Sermont parányi heavy metal beütése ellenére is. Mások a Pentagram, Saint Vitus, Count Raven vonalat kívánják éltetni, miközben igazán eredeti, a hagyományok mellett építkezni is tudó friss csapatokkal jó, ha 5-10 évente találkozunk. Manapság meglepetésre képes bandának csak a Pallbearert tartom, bár ők szerintem már kifacsartak magukból mindent az eddigi anyagaikon, valamint a Dread Sovereign projektet, akik egy felejtésre méltó anyaggal rukkoltak elő utoljára, már bő három éve…

Angliának is ideje volt már kiköhögni valami újat, hiszen az elmúlt évtizedben gyakorlatilag a két évvel ezelőtti Famyne lemezen túl jelentősebb kiadványa nem jelent meg a klasszikus vonal jegyeit magán hordozó doom vonalon (idősebbek terén azért pár öreg itt is megmutatta magát: Iron Void, Pagan Altar).

Itt van tehát egy vérfrissítő sírhantoló formáció, akiknek a Reflections című debütálása bizony minden ízében a kedvemre való volt. Persze nem lehetett velük túlzottan mellényúlni, hiszen debütálás mivolta ellenére olyan nevek állnak mögötte, melyek már megjárták az Egyesült Királyság legsötétebb zugait, hogy ott hirdessék a végzet lassú, de erőteljes és megkerülhetetlen igéit.

Frontvonalban Hamish Hamilton Glencross foglal helyet, aki az énekért és a gitárért felelős, nevéhez pedig olyan zenekarok nagyszerű albumai kötődnek, mint a My Dying Bride, Vallenfyre, Solstice, valamint a kevesek által ismert, de most házi feladatként pótolandó Seer’s Tear. Glencross magával hozta a projektbe régi cimboráját is a dobok mögé, Shaun Taylor Steelst, aki a menyasszonyos gyászbrigád mellett megjárta az Anathema, Vagrant God, Vestige Of Virtue környékét. A csapatból talán Sasquatch Bob lóg ki egy kicsit, aki underground thrash brigádokban basszerozott korábban, azt viszont kevesebben tudják róla, hogy rendszeresen ugrik be Black Sabbath tribute bandákba, ahol a Geezer Butler hiánya által generált űrt képes minden alkalommal betölteni. Azt hiszem ez igazán jó ajánlólevél…

A Reflections képében végre egy vérbeli, tipikusan angol doom metal anyagot kapunk az egyéniség és hagyománytisztelet határvonalán, amire már rég nem volt példa. Az egyértelmű Black Sabbath, Candlemass örökség mellett megjelenik a Warning lelki terrorja is, amit megfűszerez számunkra a 90-es évek death/doom metaljának borongós, gótikával társított hangulata, de még a Cathedral bemutatkozó anyagának nehézsége és misztikuma is. Szerintem a jó epikus doomra mindig hatással volt a népiesség, a folk elemek beépítése, amit nem úgy kell elképzelni, hogy valaki előkap egy nádsípot, hanem csupán érzésként, néhány dallam keretén belül idézi meg azt számunkra, gyakran biztosítva az emelkedett hangulatot. Ezek az apró momentumok jelentik sokszor a különbséget a különböző országok csapatai közt (érdekes kivétel szerintem a Solitude Aeturnus, amely dugig van keleties dallamokkal amerikai létére). Itt mutatkozik meg a Solstice kapcsolat, akiknek New Dark Age című kiadványa a viking témakörrel foglalkozó doom metal csúcspontja a Scald féle Will Of Gods Is a Great Power mellett. Az angoloknál most a folk elemeket is csak pont olyan mértékben kapjuk meg Glencrosséktól, hogy ne tudjuk sehova bekategorizálni, beskatulyázni ezt az alig néhány éves projektet.

A sok kedvcsináló után nézzük a lényeget, hiszen ez vár ránk a lejátszás elindítása után. Az album depresszív, de nem túl maradandó borítóval, szerény logóval van megáldva, ami nem feltétlenül sejteti, mire számíthatunk. Szerencsére az érkező tételek gyorsan helyre tesznek mindent: mélyre hangolt gitárok, erőteljes hangzás jellemzi a kiadványt. Az 54 perces játékidő elsőre soknak tűnt, de már az első dal után tudtam, hogy egy percét sem fogom bánni. Ez azért van, mert most nem a közért akciós pultjáról kell válogatnom a dalokat, sokkal inkább csemegekosárból, amit ajándékba kaptam egy jóakarómtól. Nem szórakozik a Monsters Lurk Herein, hanem bő hét percben ellát minden földi jóval: karcos, de epikus dallamokra is képes énekkel, remek dallamokkal, meglepetésként finoman adagolt női énekkel és nagyszerű refrénnel. A tempóváltások, a változatos és lendülettől sem mentes dobjáték igazán erős nyitódallá avatja. Ezzel teljesen szembe megy az Among The Exalted, ami rövidebb, sötétebb hangulatú, varázsa pedig pont a monotóniájából adódik. Nem véletlen tehát, hogy ilyen hosszan írtam a befolyásoló zenekarokról, mert ezek hatásának jelentősége dalról dalra változik. A Candlemass például a The Sea As My Grave hat percében érkezik meg leginkább, ráadásul a svédeknek az igazán epikus mivoltát képes új formába önteni, nem pedig az utóbbi évek jóval üresebb slágerességre törekvését. A We Are The Dead kezdetben az énekkel adja el magát (kórusok, visszhangok segítik az amúgy is fogós témákat), de a pszichedelia sem marad el a gitároknak köszönhetően. A monumentalitást sugárzó tételt egy jóval bensőségesebb, személyesebb váltja a The Light Of You révén, ahol ismét az ének lesz a mérvadó: ezúttal jóval dühösebb oldalát is megmutatva.

Ha itt lenne vége a Godthrymm bemutatkozásának, már elégedetten csettintenék, de a java bizony még hátravan: az eddigi jó dalok sorát felváltja két olyan monstrum, amit az instant klasszikusokhoz sorolhatunk. A The Grand Reclamation és a Cursed Are The Many minden percére büszke lehetne bármelyik alapvető doom metal zenekar, utóbbi pedig igencsak megdobta már most a csapatot az év végi toplistám felé…

Egyetlen apró tüske bökte a szememet (inkább a fülem): a záró Chasmic Sorrow instrumentális szomorkodása egy ekkora dal után már kicsit soknak tűnt. Nem egy rossz hangulatú szerzemény ez, hanem ott, ahol jelenleg helyet foglal, felesleges. A lemez nem követelte már a lezárást, levezetést.

A Godthrymm háza tájáról jó albumot vártam, de még így is sikerült meglepnie és túlteljesítenie az elvárásaimat. Minden dal egyéniséggel bír, ugyanakkor az album mégis egységes arculatot mutat, ez pedig nagyon ritka. Remélem nektek is bejön, mert kevés hasonló lemezt lehet forgatni manapság ebben a stílusban…

augusztus 13.,
augusztus 19.,
augusztus 21.,