Különös kapcsolatban állok a svéd Void Moon zenekarral, akiket nagyon szeretnék szeretni, hiszen epikus doom metalban utaznak, de valahogy a tekintetünk sosem keresztezte egymást és a bajtársias egymásra mosolygás sem igazán jött még össze. Pedig már megalakulásuk óta követem őket figyelemmel, hátha érdemes lesz elővennem valamelyik kiadványukat akár több alkalommal is. Az egészen korrekt, de iránykereső 2012-es debütálásuk során még nem akartam a projektet a tisztesnek is nehezen mondható középszerbe száműzni, viszont a 2016-ban érkező Deathwatch össze-vissza kórusai, gyenge tételei már ezt hozták ki belőlem. Elhivatottságból, akarásból ugyan nincs hiány, de a maradandó tétel megírása bizony még váratott magára. 2020-ra a duóvá zsugorodott felállás azonban egy egész korrekt anyagot dobott össze The Autumn Throne címmel, finom koncepcióval és jóval letisztultabb formulával, főleg, ami a korábban túltolt vokált illeti (random kórusok, hangszínek). A mérleg ismét a pozitív irányba billent, ezért nagy kíváncsisággal ugrottam neki a június 7-én érkező, igencsak korán rendelkezésemre bocsátott friss lemeznek. Ezt Dreams Inside The Sun címmel lesz érdemes keresnetek és igen, a műfaj rajongóinak valóban érdemes is lesz rászánni az időt.
A receptúra, a megkötött formula cseppet sem változott, de az arányokkal végre tudott mit kezdeni a projekt. A közel háromnegyed órás lemez egy igazán kellemes, melankolikus dallamokkal vastagon teletűzdelt dalcsokorral kényeztet minket, hasonlóan laza koncepció és érzésvilág köré felépítve. Az album címében sem véletlenül említik meg a Napot, mert míg a The Autumn Throne leginkább az őszi hangulatokra koncentrált, a Dreams Inside The Sun éltető csillagunkat helyezi a középpontba. Persze a Void Moon napszemüvegén keresztül nem a strandok és a nyár fog első sorba eszünkbe jutni, inkább a személyesebb hangvételű, keserédes mesék a sötétség és a fény örökös, ugyanakkor fenséges csatározásairól.
A minőségjavulás tehát a megfelelő dobos, akarom mondani énekes megtalálásával indult meg, aki mellesleg dobol is. A kezdeti próbálkozások után a banda 2018-ban egy valódi doom vokalistát, Leo Stivalát (Forsaken) invitálta meg a tagságába, ám az olasz dalnok csak egy EP erejéig segédkezett be a Void Moon kapcsán. Később persze a tagokkal egy különálló projektbe is belekezdtek több, kevesebb sikerrel Anchorite név alatt, ahonnan meg inkább a zenei izgalom hiányzott, hiába volt adott a jó hang. A lényeg, hogy Stivala után már nem lehetett a random énekeseket támogatni, inkább beáldozták Marcus Rosenqvistet, aki korábban csak a bőröket verte. Marcus nem egy Napisten áldotta tehetség, de a torkát már más zenekaraiban is kamatoztatta és igazából szégyenkezni valója sincs. Orgánuma öreges, elegáns, finoman doomos, mintha egy visszafogott James Kilmurrayt hallanék a tradicionális vonalra tévedt Unsilence zenekarból. Kifejezetten a lassabb, hagyományosabb témák és dallamok állnak jól neki, amikor gyorsabb, heavy metalosabb menetelésbe kezdenek, ott kevésbé hatékony, de legalább nem bántó. Ilyen a lemezt nyitó Rays Of Vindication, aminek sem erősebb dallama, sem figyelemfelkeltő dallama nem született, viszont nem is bánt.
A négy perc közeli nyitányt aztán felváltja a tetemesebb időt követelő címadó tétel, amiben az időtlen doom tündököl a maga nosztalgikus módján. Neki is állhatok leírni az ilyenkor szokásos hasonlatokat: Candlemass, Black Sabbath, Solitude Aeturnus emlékképek rajzolódnak ki előttünk minden hang után, a vendég szólógitáros munkája pedig különösképp feldobja a dalt. Név szerint két ilyen vendég van feltüntetve (Martin Anderson és Kjetil Lynghaug), akik szerintem több szerzeményben is virgáznak néhányat, azonban pontosan ezeket nem tudtam felderíteni. A Dreams Inside The Sunnál is jobban bejön a bensőségesebb Season Out Of Season azzal a dallamvilággal, szomorúságában teljes szépséggel és egyszerűséggel, amiért a mai napig függője vagyok ennek a stílusnak. Azt kell írnom, hogy a kiadvány dalról dalra jobb, magabiztosabb, még ha az olyan rövid átvezetőkre nem is lenne szükség, mint például a a Nadir, vagy a későbbi Still Dark. Az olyan tételek, mint a The Dreaming Spire, Broken Skies, East Of The Sun, vagy a záró monstrum, a The Wolf biztosan ott lesznek a legtöbbet hallgatott dalok között idén. Hogy a korong mennyire fog beragadni visszafogott slágerességével, kissé nyugdíjasabb felfogásával, az még a jövő titka. Minden esetre az ajánlott kategóriában a helye!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
