A közelmúltban folytattunk hosszadalmas és pesszimista eszmecserét egyik kollégámmal arról, hogy vajon mikor fogja képviseltetni magát kis hazánk a hagyományos, hova tovább az epikus doom metal színtéren. Hiszen sok műfajban akadnak kiváló, sőt, egyes eseteben még külföldön is ismert előadóink, de valahogy a metal magja, ős esszenciája, amit annak idején a Black Sabbath megteremtett, nem akar eljutni a hazai közönséghez. Maga a műfaj is iszonyatosan réteg minden jelentősége és befolyása ellenére, itthon pedig külön ünnepnek minősül, ha egy-egy ismertebb előadó tiszteletét teszi.
A negatív hullámok bizony az én agytekervényeimre is ráültek, hiszen amikor először hallottam a budapesti Devil Seed első dalát, akkor sem vettem volna rá mérget, hogy ebből egyszer egy jelentős projekt válhat. Nem minősége okán, hanem azért, mert tudok hasonló próbálkozások sokaságáról, melyek néhány kísérlet után megfeneklettek. Szerencsére a friss alakulat kitartónak bizonyult, sikerült megoldaniuk a legtöbbször felmerülő problémát: stabilizálni tudták felállásukat és nemcsak új dalokat írtak, de koncertezni is elkezdtek. Mindezt viszonylag rövid időn belül valósították meg, hiszen a projektet Stragessa énekesnő és Rev. Hopkins gitáros indította útjára 2017-ben. Elképzeléseik a névválasztásból adódóan egyértelműek lehettek már ebben az időszakban is, hiszen egy Candlemass dal címét választották maguknak. További hatásként természetesen a szokásos köröket kell futnunk: Saint Vitus, Reverend Bizarre, Cathedral (My name is Hopkins…hehe). Koncerteken gyakran játsszák a sajátjaikon túl ezen előadók néhány szerzeményét is, hallva a debütálás minőségét, minden bizonnyal brutális őszinteséggel és hitelességgel.
A felállás egyébként 2019-ben lett végleges és koncert képes, de sokkal fontosabb, hogy az Elshadai (dob) és Father Black (billentyűk) csatlakozásával teljessé vált formáció lemezkészítésbe is belekezdett, amit szintén a Black Sabbath nyomdokaiban haladva készítettek (Iommi csapata 12 óra alatt rögzítette albumát, az itthoniaknak erre egy hét állt rendelkezésre). Ennyi idő pont elég volt az intrón túl 7 tétel felvételéhez, ami a dicséretes teljesítmény. 2020 eleje óta egy basszusgitáros is erősíti a bandát Akephalos személyében.
Legyünk őszinték: az epikus, tradicionális doom metal az egyik legkönnyebbnek tűnő dolog a világon. Kell pár kemény riff és egy jó énekes és már mehet is a lassulós-borongós hadd-el hadd. A valóságban azonban iszonyat szerencsés körülményekre van szükség ahhoz, hogy megfelelő identitású emberek csoportja egymásra találjon ebben a műfajban. Ha egy-egy karizmatikus gitárost fel is lelhetünk, elkötelezett, hiteles énekesből bizony nagyon kevés akad. Ezzel a gonddal ráadásul nemcsak itthon küszködünk, ez mindenhol így van. Egy kitűnő dalnok elvesztése sok esetben jelenti a projekt végét, más irányba terelődését, elég csak belegondolni, hogy a Candlemass esetében is csak egy legenda volt képes váltani egy legendát. Itt érte az első nagy szerencse kis hazánkat, mivel női énekes mivolta ellenére (rendszeres olvasók szintén tudják rólam, hogy az áriázós, gótikus metallal nem tudok azonosulni) Stragessa tökéletesen teljesít ezen a poszton és ezzel be is lépett a kedvenc női doom metal énekeseim rendkívül szűk listájára. Hangja hol magasztos, felemelő, hol misztikus, néhány esetben pedig dögösnek is mondható. Boszorkányvadász gitárosunk, Hopkins is kitanulta rendesen a mesterségét, akárcsak a többiek, így magabiztos hátteret nyújtanak minden tekintetben.
Nehéz szívvel ugyan, de a hibákat, hiányosságokat is kötelességem keresni egy-egy anyagban, amelyek többnyire nekem szoktak szemet szúrni, azonban ez legtöbbször egyéniség kérdése, így más véleményét is teljes mértékben elfogadom. Először is le a kalappal a Devil Seed teljesítménye előtt: a műfaj alapos ismerete nem lehet kérdés velük kapcsolatban. Minden tekintetben hitelesek, viszont a debütáláson az is érződik, hogy egy pillanatra sem voltak hajlandók félre tenni a hatásokat. Mintha lett volna egy listájuk arról, hogy ha epikus doom, akkor mindenképp kell harangszó, mindenképp kell kórus, kötött dalszerkezet… Ez az akarás talán egy kicsit túl is lett tolva, mert egy-két elemet oda is beerőltettek, ahol nem feltétlenül voltak szükségesek. Feleslegesnek semmit nem neveznék, mert nagyszerűen hangzik a kórus és a finoman adagolt billentyű hangok is, de nem mindig vannak olyan helyen, főleg az utóbbi, hogy igazán elérjék a hatásukat. Mondok egy példát: az igazán ős-doomosra sikerült Heinrich Kramerben a billentyű nagyon jól áll a vezér riffnek kísérőként. Akárcsak a modern kori Candlemassnál, vagy sok esetben a Kruxnál extra retró feelinget kölcsönöz a témának, plusz energiát ad, viszont a refrén alatt ezek a hangok már kilógnak a dal szerkezetéből, „furán” hatnak. Ezzel szemben a Firecult című számban nagyon jól működnek, a Dead Well zongorafutamai pedig zseniálisak…
A megszólalást illetően rendben van a lemez, bár kissé steril. Egyelőre ezt a digitális megjelenés alapján tudom mondani, de szerintem a fizikai formátum is hasonló lesz. Ütnek a riffek (de még mekkorát), erőteljesen szólal meg a dob, az ének minden finomságát lehet hallani, viszont a szólókat nyersnek éreztem, ami miatt néha szintén kilógtak a sorból. Szépen félre is lettek téve, keveset kapunk belőlük, pedig a zene szinte több helyen is kívánta egy-egy oda illő minőségi sikálás meglétét. A hosszú, súlyosabb tételek jobban is álltak valamivel a zenekarnak, a rövidebbekben, mint például a Plague Rose nekem túl sok volt a nosztalgia faktor, csúnyább néven az áthallás. Persze azt sem szabad figyelmen kívül hagyni a hangzást illetően, hogy nem svéd metal legendák keverték ki a stúdióban a végeredményt. Nem ismerem a tagok zenei előéletét, múltját, esetleg egyéb próbálkozásaikat, így ezeket pusztán az első lemezesek megbocsátható bűnei közé sorolom, amit egy bizarr lelki világgal megáldott tiszteletesnek bőven meggyónhatnak…
Ha marad ez a tempó a termékenységet illetően és a következő lemezen arányosabban, átgondoltabban szólalnak meg néhány fogósabb refrénnel karöltve (ez azért most is akad: Doomsday Riders, Firecult, valamint a záró, nagyrészt akusztikus Dead Well dallamai is tökéletesek), akkor hamarosan bérelt helyük lesz egy nemzetközi doom metal fesztivál színpadán.
De tudjátok mit, ez a néhány apróság most mind nem érdekel. Itt van egy magyar epikus doom metal banda bemutatkozó lemeze gyönyörűen sötét borítóval, rengeteg érzelemmel, fanatizmussal és finomsággal (mekkora már a férfi kórus a Firecultban és a Bottomless Pit Poetryben), ráadásul néhány gyermekbetegségtől eltekintve bőven nemzetközi színvonalon. Okozott akkora meglepetést és örömet, hogy ezúttal pofátlan módon, kifejezetten szubjektív szemlélettel adok nekik maximális pontot, de ha nagyon szőrszálhasogató szeretnék lenni, akkor sem mennék 9 alá!
A zenekar nevét magán viselő anyag stílusosan Ozzyék bemutatkozásának ötvenedik évfordulóján, február 13-án vált elérhetővé több csatornán és ha igazak a hírek, hamarosan fizikai példányban is megkaparinthatók lesznek. Gyakorlatilag ilyen itthon még nem volt, szóval érdemes lesz lecsapni rá és egy koncerten is elkapni őket! További érdekességek Armand szintén friss interjújában, ami párhuzamosan készült:)
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
